Szabadesés a kételyek közé

Nekem persze nincs ennyi időm – illetve ki tudja, lehet, hogy csak gyorsan le akarom rázni a vállamról ezt terhet, mert nem szeretek cipekedni? De az is lehet, hogy mára teljesen elszoktam a nyitva hagyott sztoriktól, a tépelődésre késztető alkotásoktól. Vajon tényleg annyira tudja már a néző, mit várhat egy krimitől, egy tárgyalótermi drámától, egy párkapcsolati drámától, egy pszichothrillertől, vagy akár egy „művészfilmtől”, hogy minden fura, kliséromboló mozzanaton meglepődik? Lehet-e átjárás az évtizedek óta külön utakon járó filmes zsánerek között? A válaszom: igen. Sőt, a néző akár arra is rádöbbenhet a francia író-rendező, Justine Triet segítségével, hogy eléggé beszűkült a gondolkodása a filmiparnak „köszönhetően”. Rég volt már, amikor kétségek között maradt a moziban, nem tudta eldönteni, kinek szurkoljon, kinek van igaza.

Az „igazság csak egy van”, illetve „az igazság relatív” szlogenekkel kikövezett modern filozófiai vonulatok csapnak itt össze, ha egyszerűsíteni akarok. Márpedig erre törekszem most, mert ha belefeledkeznék a részletekbe, „reggelig itt ülnénk”.

Az alaphelyzet a következő: egy írónő a francia Alpokban él férjével és látássérült fiával. Egy nap a férfi kiesik a házuk padlásáról és szörnyethal. Az ügyet „gyanús halálesetként” vizsgálja a rendőrség és felmerül az öngyilkosság, a véletlen baleset, illetve hogy a feleség gyilkosságot követett el.

A főszerepet játszó Sandra Hüller német színésznő már a 2016-os, díjakkal elhamozott Toni Erdmannban is kiemelkedő teljesítményt nyújtott a munkamániás, jéghideg menedzsernő szerepében, akit édesapja igyekszik kizökkenteni és „visszeszerezni” a vadkapitalistáktól. Most legalább annyira kiismerhetetlen, titokzatos, egyszerre megingathatatlan és sebezhető. Vajon igazat mond, vagy csak el akarja adni a saját verzióját a bíróságon? A néző egyre idegesebben fürkészi a vádlott arcát, és hallgatja a terhelő bizonyítékokokat prezentáló ügyészt, aki talán negatív szereplő, de lehet, hogy az igazság bajnoka. A néző biztos akar lenni a dolgában, de a rendező ezt nem engedi neki. Még a legvégén sem derül ki, hogy egy hidegvérű gyilkossal állunk-e szemben, vagy egy szerencsétlen áldozattal.

Néhány jelenet olyan, mintha egy dokumentumfilmet néznénk – erre a bizonytalan, szándékosan ügyetlenkedő kameramozgás is rásegít. Ha nem tudunk azonosulni a főhőssel, nehéz dolgunk van, mert (szokatlan módon) a saját fejünket kell használnunk. És itt most ez a helyzet.

Milo Machado Graner szerintem az utóbbi évtized magasan legjobb gyerekszereplője. Eleve nem könnyű látássérültet játszani, de a filmbéli Daniel többi érzékszerve pont emiatt átlagon felüli. Érzelmi intelligenciája pedig egy felnőttével vetekszik, és ez a tény nagyban befolyásolja a tárgyalás menetét. Először is: az eleve sérült fiú, aki elvesztette édesapját, kiemelt tanúként szerepel az ügyben, vagyis további sérüléseket szerez. Végighallgatja az egyre fokozódó szörnyűségeket, vallomást kell tennie a bíróság előtt, miközben a vádlott befolyása alatt áll. Ahhoz, hogy édesanyja ne kerüljön előzetesbe, el kell különíteni őket egymástól – egy rendőrnő költözik hozzájuk, vagyis Daniel egy fedél alatt él azzal, akit a legjobban szeret, és akinek sorsa az ő kezében van, de nem beszélhet vele négyszemközt. A rendező eléri, hogy a néző egy idő után már ne a megoldást keresse, hanem a fiú lelki (és testi) épségéért aggódjon.

Az elején adott egy ideális család, ahol soha semmilyen összetűzés nem volt. Aztán lassan kiderülnek a részletek: a feleség sokkal sikeresebb ugyanabban a szakmában, mint a férj – ontja a regényeket, miközben férje egy könyvet sem tudott befejezni. Annak idején épp a regényén dolgozott, amikor a gyerekéért kellett volna mennie az oviba, ezért felbérelt egy babysittert, akinek kíséretében a gyereket elütötte egy motoros, és életre szóló látássérülést szenvedett. A férj nem tudta feldolgozni ezt a traumát, ezért feláldozta induló írói karrierjét a családja érdekében. Viszont a megkezdett regény legjobb ötletét a felesége aknázta ki, tulajdonította el, ahogy tetszik – itt már a néző véleménye is számít.

A kissrác először azt állítja a nyomozóknak, hogy semmilyen vitának nem volt fültanúja, később már azt mondja, hogy egy „szokásos”, kirobbanó veszededést sejtve, menekülés gyanánt vitte el sétálni a kutyát azon a sorsdöntő napon. Hazaérve ő találta meg holtan az apját a ház előtt.

Már a kezdőjelenet több kérdőjeles. Egy fiatal újságírónő igyekszik interjút csinálni az írónővel, de semmit sem tud felvenni, mert a férj hangos zenét bömböltet az emeleten. „Ő így dolgozik” – magyarázza a riportalany, aki először kijelenti, hogy bármennyi időt rá tud szánni a beszélgetésre, sőt, örül az érdeklődésnek. Nevetgél, bort iszogat. A következő percben már azt javasolja, halasszák későbbre az interjút, mert ebben a zajban lehetetlen beszélgetni. A lány szó nélkül távozik (önök szerint ez normális?), hősnőnk pedig elindul felfelé a lépcsőn. Vajon miért? Azért, hogy jól leteremtse férjét? Vagy hogy füldugóval a fülében tovább dolgozzon, ahogy azt később a bíróságon állítja? Mikor ment el a gyerek és mit hallhatott?

Ebben a filmben minden pici részletnek jelentősége van. Ezért nem érezzük hosszúnak a két és fél órás időtartamot. Pedig nagyon lassan zajlanak az események – a nyomozás alapos, a tárgyalóteremben még lassabban telik az idő. Ritkán látni ennyire alapos, minden szempontól kikezdhetetlen filmet.