Szabad, kezelhetetlen, vad élőlény a vers

Eddig tizenegy kötete jelent meg – tanulmány- és esszékötetek, monográfiák, valamint egy próza- és négy verseskötet. Folyóiratbeli publikációinak száma is tetemes. Szenvedélyes és megszállott irodalmár.

Utalnék kicsit egyik kutatási területedre, az olvasáserotikára: emlékszel még arra a meghatározó pillanatra, amikor elcsábított az irodalom?

Hat-hétéves lehettem, elsős kisgyerek, amikor három évvel idősebb unokatestvéremmel, az irodalmilag is releváns nevet viselő Németh Lacival egy családi összejövetel alkalmával játékos vetélkedésbe bonyolódtam akkor még óvodás testvéreink előtt. Az volt a feladat, hogy ki olvas el hamarább egy verses meséből álló könyvet, afféle leporellót. A gyors, sietős, egzaltált olvasás során egészen szürreális élményben részesültem: valahová az értelem határáig jutottam el, az egymásra torlódó szavakból megéreztem valamit a szövegóceán erejéből, a költészet zsigeri élményéből. Kora gyerekkoromtól kezdve afféle könyvmoly voltam, olvastam és olvastam leállíthatatlanul. Az olvasás volt az a konnektor, ami feltöltött. De már egészen korán elkapott a rettegés is, hogy sosem fogok tudni elolvasni minden könyvet, és hogy talán éppen arról a könyvről maradok le, amelyről lehet, hogy le sem maradtam… 

A szépirodalmi műfajok közül, úgy tűnik számomra, a vers áll hozzád a legközelebb, legalábbis erre utal eddig megjelent négy versesköteted. Miért épp a vers? Talán azért, mert tanulmányok, monográfiák, kritikák, esszék írójaként ez egyfajta felüdülést, valami mást nyújt?

Az az észrevétel tökéletesen megállja a helyét, hogy a vers áll hozzám a legközelebb, pontosabban a líra, a költészet. Viszont egyáltalán nem arról van szó, hogy ez valami másodlagos tevékenységet, esetleg valamiféle pihenést jelentene. Sőt: éppen fordított a helyzet. Irodalmi tevékenységem kezdettől fogva a költészet vonzásában indult, és sosem gondoltam volna, hogy valaha is kritikát vagy tanulmányt fogok írni. De aztán kiderült, hogy a tudatos szembenézés elkerülhetetlen, hogy aki verset vagy szépprózát ír, annak szüksége van fogalmi nyelvre is, amellyel szembesítheti önmagát választott tárgyával. A csak verset vagy csak regényt írók egyetemes mítoszát a gyenge, másod-, harmadrendű írók alakították ki, hogy a mélyebb analízis és tágabb látókör megspórolását mintegy ideológiailag is alátámasszák. Elég csak néhány példát említenem, a teljesség igénye nélkül: Kazinczy és Kölcsey koruknak legrettegettebb kritikusai voltak, Gyulai Pál, Arany János és Madách Imre tanulmányait talán nem is kell említenem, Babits megírta a világirodalom történetét, József Attila filozófiai tanulmányai és kritikái vaskos kötetet tesznek ki, Nemes Nagy Ágnes esszéi ma is jelentős olvasmányélmények. De ha a kortárs írókat, költőket nézem, akkor eszembe jutnak Tőzsér Árpád, Csehy Zoltán, Polgár Anikó, Kiss Noémi, Dunajcsik Mátyás irodalomkritikái és tanulmányai, Schein Gábor vagy Grendel Lajos irodalomtörténete, satöbbi, satöbbi. Mint látható, éppen fordított a helyzet.

És mégis, hogy miért a vers? Mert a legtágabb játékteret biztosítja a képzelet szabadsága előtt. Mert alig néhány szóból épít fel egy önmagában megálló, teljes világot. Bevallom, én igazából nem is értem, hogy a mai, úgynevezett időhiányos, rohanó világban miért nem olvas verset minden ember. Tulajdonképpen a vers olyan, mint egy klip, csak éppen mélyebbre hasít. Elég lenne egy napra egyetlen vers – és máris a korlátlant tapasztalhatnánk meg, önmagunkban egy addig idegen másikat, az identitás végtelen galaxisát.

Előny az költőként, hogy irodalomkritikus is vagy egyben?

Minden költő irodalomkritikus is egyúttal, amennyiben a költészete továbbír bizonyos hagyományokat, másokat viszont azzal, hogy nem reagál rájuk, egyúttal folytathatatlannak is minősít. Volt-e jelentősebb irodalomkritikus Adynál, aki nem folytatta az elavult hagyományt? Kell-e jelentősebb irodalomkritikus, mint Esterházy Péter, aki prózája által visszamenőleg egy új hagyományt teremtett meg régi szerzők, elődök által, míg másokat a feledés homályába taszított? Az irodalom létmódjából következik az, hogy minden szépíró egyúttal irodalomkritikus is, amennyiben szövege „olvassa” az egész magyar és világirodalmat, s egyúttal az egész magyar és világirodalom is „olvassa” szövegét – jelentőssé vagy éppen jelentéktelenné. 

Eddig négy versesköteted jelent meg, ez nem kevés, ahhoz képest, hogy sok minden egyébbel foglalkozol. Folyamatosan írsz verseket, vagy vannak időszakok, amikor „előtör” belőled a poéta?

Az általános közvélekedés szerint a költői mesterséges nem hasonlítható a prózaíróéhoz. Míg a prózaírást – erős túlzással mondva – naponta kell gyakorolni, addig a költő gyakran hetekig, hónapokig érlel egy-egy versélményt, kötetkompozíciót, építi magába hatások sokaságát, hogy aztán a megszenvedett és egyúttal megtalált nyelv birtokában akár néhány perc alatt vesse papírra a szöveget. A haláljáték leküzdhetetlen vágya című verseskötetem esetében már egészen korán megvolt a koncepció, s ehhez kerestem tapasztalatot és szövegeket – vagyis inkább a regényíróhoz hasonlóan töltöttem ki a hálót. Az állati nyelvek, állati versek esetében viszont hirtelen jött poénok sorozatáról lehetne inkább beszélni – volt, hogy egy nap tíz-tizenöt verset is megírtam. 

A teljes interjú nyomtatott kiadásunkban olvasható.