Söprés a szőnyeg alatt

A rendezvényt beszélgetőestként hirdette a műsorvezető Récsei Noémi, aki pszichológust is hívott a rázós témához, Szemet Edit személyében. Vagyis az Apád előtt ne vetkőzz című, igaz történeteken alapuló regény csak eszközként szolgált egy évtizedekig szőnyeg alá söpört probléma megvitatásához. A szerzőt ez láthatóan nem zavarta, ellenkezőleg: ő maga is gyakran kérdezett a jelen lévő szakembertől, máskor pedig egyetértően bólogatott a hozzászólásait hallgatva, olyan ember benyomását keltve, aki mélyen beleásta magát a témába. 
Már az est elején elhangzott, hogy aki nem akar pszichológiai tanulmányokat, szakcikkeket olvasni gyermekmolesztálás, pedofília, családon belüli szexuális visszaélés témában, az olvassa el ezt a regényt, mert a gyermekeken elkövetett abúzus minden formájával találkozhat benne. Az Apád előtt ne vetkőzz két egyes szám első személyben megírt monológ – egy Eszter nevű lány és az őt molesztáló nagyapa monológja. Ez utóbbi, az elkövető szemszögéből megírt rész nehezen készült, hiszen Péterfy-Novák Évának bele kellett élnie magát a nagyapa karakterébe, akinek fogalma sincs róla, hogy rosszat tesz, hiszen kiskorában ő is áldozat volt. Csak nagyon-nagyon szereti az unokáját, mindenki másnál jobban, és nem is törekszik arra, hogy gátat szabjon vágyainak, hiszen saját belső értékrendje, érzelmi tapasztalatai szerint ez így teljesen rendben van. 
Péterfy-Novák Éva mélyinterjúkat készített olyan áldozatokkal, akik hosszú terápia után képesek voltak nyíltan, őszintén, szinte érzelmek nélkül beszélni arról, ami kiskorukban velük történt. Elkövetővel nem sikerült beszélnie, ami nem csoda, hiszen a pszichológusok is nagyon ritkán jutnak közel „a másik oldalhoz”. A nagyapa figuráját ezért rendőrségi jegyzőkönyvekből gyúrta össze a szerző, négy hosszú év alatt. Egyszerre könnyítette és nehezítette a helyzetét a személyes tapasztalat, az, hogy kiskorában őt is éveken át simogatta, csókolgatta a szomszéd bácsi, amikor sütivel vagy valami érdekes látnivalóval átcsalogatta őt magukhoz. Aztán, amikor a kislány tizenkét éves volt, a férfi szenteste főbe lőtte magát. „Ez nagyon boldog karácsony volt nekem” – jegyezte meg Péterfy-Novák Éva, de a teremben ülők ekkorra már megfelelően edzettek voltak ahhoz, hogy ne szisszenjenek fel. 
Alapozásként kaptunk ugyanis egy csomó sokkoló statisztikai adatot. Például, hogy Magyarországon csak minden 24. ilyen eset derül ki. (Nyilván nálunk sem jobb a helyzet.) A feltárt eseteknek csupán 25 százalékában idegen az elkövető, a többi családon belül történik. Közeli hozzátartozók „használják” a gyereket önkielégítéshez, látogatóba érkező rokonok követelnek szájra puszit, amit nem illik megtagadni, előzékenyen ugranak kitörölni a kicsi fenekét kakilás után. Az is gyanús, ha a hét-nyolc éves gyerek rendszeresen bepisil az autóban a nagypapához menet. 
A szakemberek annak ellenére tudnak ilyen esetekről, hogy a család legtöbbször szorosan összezár, a többi felnőtt védi az elkövetőt, mondván, hogy egyszerűen csak „túlszerette” a gyereket, hogy egy kis simogatásba még senki nem halt bele, hogy a gyerek tehet róla, hiszen „illegette magát”, vagy hogy hazudik, bosszút akar állni valamiért, félreértette az ártatlan rokoni mozdulatokat. Kevesen tudják, hogy már a szexualizált légkör megteremtése is gyermekmolesztálásnak számít – ha felnőtt és gyerek együtt néz pornófilmet, vagy a felnőtt utalást tesz saját, illetve a gyerek nemi szerveire. 
A pszichológustól megtudhattuk, hogy nem minden elkövető pedofil, és nem minden pedofil elkövető. Vannak úgynevezett fixált elkövetők, akik nem tudnak mit kezdeni a velük azonos korú szexuális partnerekkel, illetve represszív elkövetők, akik élvezni akarják a hatalmukat egy náluk gyengébb, kiszolgáltatott személlyel szemben. Az áldozat gyakran fel sem fogja, mi történik vele, illetve természetesnek tartja a „szeretet” ilyen jellegű megnyilvánulásait. Akár kivételezett helyzetben is érezheti magát, és csak sokkal később döbben rá, mit műveltek vele. Azok sincsenek könnyebb helyzetben, akik hamarabb kapcsolnak, mert nem tudják, kihez fordulhatnak segítségért. Ha mégis kinyitják a szájukat, családtagjaik legtöbbször nem hisznek nekik. Szemet Edit szerint egy óvónőnek észre kellene vennie azokat a tipikus tüneteket, amelyeket egy szexuálisan molesztált gyerek produkál. (Az esten bemutatták azt az ábrát is, amelynek segítségével az angliai ovikban tanítják a kicsiknek, mely testrészeikhez nem érhet felnőtt.) Az iskolában is másképp viselkednek a molesztált gyerekek. Gyakori például, hogy másokkal kegyetlenkednek, vagy olyan mozdulatokat imitálnak a szünetben, amelyekkel koruknál fogva még nem találkozhattak. A rajzaik is árulkodóak, égnek álló hajakkal, kerek, ordító szájakkal, védekezésre lendülő kezekkel vannak tele. Magukat általában kicsinek, a föléjük hajló alakokat irreálisan nagynak ábrázolják, és a színhasználat szintén sok mindent jelezhet. Ráadásul az ilyen traumák egy családon belül kihatnak a többiekre is, és a gyerekek akár generációkon át magukkal cipelhetik őket – ahogy az a regényben is szerepel. 
A Récsei Noémi által felolvasott részletek alapján úgy tűnik, az Apád előtt ne vetkőzz egy gondolatébresztő, felrázó kötet, amelynek nem szépirodalmi babérok aratása a célja, hanem a társadalom figyelmének ráirányítása egy évtizedek (ha nem évszázadok) óta szőnyeg alá söpört problémára.