Sic transit gloria mundi? Yes!

KISS PÉNTEK JÓZSEF

Az első tizenöt-húsz percben még klasszikusan szórakoztató jelleggel készült operettnek is olyan félelmetesen üres volt, mit egy elhagyott, rég bezárt, poros templom. Amelyet – Tháliával együtt – a múzsák messze elkerültek.

Aztán megjelent Agáta (Bandor Éva) és Krisztina (Holocsy Krisztina), és tetőtől talpig feketében is beragyogták ezt az ürességtől kongó rivaldát. Beragyogták emberléttel, emberábrázolással, szarkasztikus rálátással a szerepeikre. Színészettel. Nagyon fontos volt, amit tettek, és az, ahogyan tették. Különösen ebben a sematizmustól sikoltó nem-világban, amit a rendezőnek (Méhes László) módja és lehetősége volt Komáromban ismét a színpadra álmodnia. E szerencsés duetthez csatlakozott Malomszegi báró (Fabó Tinbor). Különösen akkor érvényesül és fényesedett színházzá a tercett, amikor csakis ők voltak a színpadon. Sajnos, elég ritka pillanat volt az ilyen, de előfordult.

A kellemes és kiművelt énekhangú Illésházy gróf (Kátai István) testtartása olykor – a tablón egészen – úgy festett, mintha még nem teljesen sikerült volna levetkőznie magáról Frankenstein korábban megformált alakját. Mozgása és alakítása is darabos volt, szögletes, akár egy konyhaasztal. A Lili bárónőt alakító Bardon Ivett pedig – finoman szólva – bájosan kevés erre a szerepre. Sem játékával, sem énekhangjával nem sikerült belopnia magát a jól megcsinált operettől soha el nem zárkózó szívembe. Félek, a szerelmeseket alakító vendégszínészek legizgalmasabb közös jelenete az volt, amikor valamelyik dalban gróf Illésházy László megdicséri Lilike barna haját, amelyet ügyes dramaturgiai húzással szőkéből írhattak át barnára, gondolom. Nagyon vicces volt.

Üde színfoltnak bizonyult ugyanakkor Nusi, a szobalány szerepében az új súgó debütálása. Lám csak, minden megoldható: ha a vörös diplomás színésznő nem vállalja a felkínált funkciót, van másik! Miután a korábbi súgóból segédrendező lett, Leczkési Dóra lépett a helyére és a színpadra is. De azért Balaskó Edit segédrendező is fel-feltűnik néhány röpke, ám feledhetően megkomponált színháziatlan pillanatra Kopasz úr (Nagy László ügyelő alakítja) feleségének szerepében. Ez a megoldás amolyan késleltető epizód, esetleg az eposzi kellékek tárházából kölcsönvett epitaton ornans gyanánt funkcionált volna. Ha funkcionált volna. De nem tette. Kisebb-nagyobb szerepekben, mérsékelten kiegyensúlyozott játékkal hozzájárult még az előadás lebonyolításához Tar Renáta, Bernáth Tamás, Majorfalvi Bálint, Mokos Attila, Németh István, Skronka Tibor és Szabó Viktor.

A korszerű szellemiségűnek a legnagyobb jóakarattal sem nevezhető, prózába ágyazott dalolászás díszletét tisztességgel bevallottan Czingel Balázsnak, a színház Az ördög nem alszik című, korábbi produkciójához készített díszlete alapján ez alkalomra Zács Attila gyártásvezető ügyesen átszcenírozta. Zách hozzáértése és az asztalosok szakmai biztonsága színházi aranybányának is tekinthető.

Horváth Kata jelmeztervező ügyesen dolgozott, tetszetős operettruhákat tervezett, kivéve talán Lili rozsdabarna mintás estélyijét, amelynek anyaga színében és állagában is elütött a többitől. A mából röpült vissza néhány évtizedet az operett látszatvilágába. Kispál Anita valamivel kevésbé ügyesen és még kevésbé fantáziadúsan, míg Keszthelyi Kinga dramaturg a legkevésbé ügyesen bánt a szöveggel, amelyre ráfért volna még némi ápolás, hogy szóljon is, ne csak elhangozzék.

Summa summarum: az alkotóknak sikerül elérniük, hogy az égvilágon semmiről se szóljon ez a közel három óra. Hogy – Übü papával szólva – annyira felhőtlenül lehessen szórakozni, hogy azt már szinte az agytalanítás kategóriájába lehet sorolni. A színház vezetőségének pedig talán el kellene gondolkodnia azon, lehet-e célja az ilyesmi egy nemzetiségi színháznak, amelynek az a feladata, hogy e nemzetrész színészeinek és más alkotóinak tehetségét, eredetiségét, sajátos élet- és világszemléletét tükrözze a színház erejével. S azt sem vitatom, hogy erre a célra akár még egy operett – nem feltétlenül a Lili bárónő, bár jó dramaturgiával tán még ez is – alkalmas lehet.

Amíg nem kerül elő a színházi kelléktárból a jó ízlés, a mérték, a felelősség, a kritikus fejét lehorgasztva baktat ki a téli éjszakába. És legjobb esetben is arra gondol: semmi rettenetes nem történt, semmi helyrehozhatatlan, csak annyi, amit az előadás elején hallott: Így múlik el a világ dicsősége? Igen!