Séta meghasadt tájakon

A tárlaton mintegy százhúsz festmény – akril- és olajkép – mutatja be Nagy Zoltán munkásságát. A technikai megoldásaikban sokrétű színes vásznakat a művész kiterjedt grafikai művészetéből válogatott gaz-dag összeállítás egészíti ki. „Ha végignézik a tárlatot, láthatják, ez a képzőművészeti anyag tanúságtétel” – mondta a péntek esti megnyitón Farkas Veronika. Valóban így van. Nagy Zoltán munkásságának minden egyes eleme – valósághűséggel, formákkal és színekkel visszaadott, átélt-megélt igazával – hiteles vallomás. Képről képre haladva, meg-megmerülve az egyes művek mélységében, hol csiszolt költészetet, hol kitárulkozó epikát, hol ordító drámát tudunk felfedezni az adott és követhető valóságot feltáró beszédes, vizuális tartalmakban. Bár Nagy Zoltán festészete a klasszikus, helyzetmegjelenítő, elbeszélő-előadó festészetben gyökerezik, egyben annak nagyon erős folytatása, nem realisztikus tükörképfolyama a valóságnak. Ennek a festészetnek (s ez a grafikákra is érvényes) az ereje az eredeti képteremtés, amelyet a meghökkentő, elragadó, szellemdús vizuális képzettársítások ötletes egymásra épülésével, egymáshoz fűzésével és társításával ér el az alkotó. A látvány asszociatív, továbbhullámzó, rezonáló tartalmakat hordoz – akár a megjelenített figurák drámai helyzetének sodra a kép tárgya, akár a portrék karakterének leíró kibontása, akár a meditatív terek imaginárius bejárása. Újabban meditatív terek is megjelennek Nagy Zoltán vásznain – ezek az élet megmentésének és a halál túlélésének lehetőségein eltöprengő, lecsendesedett vagy impulzív alkotások. Ide tartozik az egyik leghiggadtabb, az áthangolódás állapotára leginkább rákapcsolódó nonfiguratív festmény, a 2014-ben készült Meditáció a folyónál, mely a zöld színnek az árnyalatira való felbontásával tesz kísérletet a létezés változatai közötti átjárhatóság érzékelésére – a személyes megbékélés és a természet békéje ivódik egybe a színabsztrakcióban. Remek példa az összeszedettség állapotához vezető gyakorlás vizuális kivetítésére az ösztönző erejű Háló című metafizikus kompozíció. A négy képtérből felépülő látványmezőben a viaskodásból a csendbe, az ellenállásból a megadásba, a feladásból a ragaszkodásba, az elveszítettnek az elengedésébe vezető lelki állapotok kerülnek egymás mellé. Az elme elcsendesítésének gyakorlása ragyogó portrékat is eredményez, mint a Sárga Krisztus vagy a Salome. Az előző olyan, mint a lélek elmosódó fátyolképe, amelyet az ecsetkezelés finom és a színezés hártyaszerű alkalmazásával ér el az alkotó. A Salome pedig egy gyöngyszem-arc: letisztult vonalfonattal, kontúrjaiban is eltűnően kiemelt vonásokkal, minimális festői gesztusokkal megfogott éteri portré. A Nagy Zoltán eddigi munkásságát bemutató kiállítás művészeti középiskolásként alkotott portréjától indít, átvezet a Milánóban sikeresen szerepelt grafikáin, emlékezetes könyvillusztrációin, a festészet nyelvén tett számtalan sajátos kísérleten, majd megérkezik a legújabb, meditatív művekhez. A Limes Galériának és a kiállítás társszervezőjének, a Pozsonyi Magyar Intézetnek köszönhetően tehetünk most sétát ezen az úton, amelyet nevezzünk meghasadt tájnak – a táj tűnékenységét líraian bemutató Maghasadt táj című, 2008-ban, kombinált technikával készült remek festmény alapján. Nagy Zoltán ezt a „meghasadt tájat”, amelyben otthon van, felülnézetből – iróniával, szarkazmussal – szemléli és szemlélteti.