Selyem a vizek városában

Vuhszi mindenekelőtt a vizek városa, s egyben turistaparadicsom, szokták mondani a kínaiak, amikor erről a Sanghaj közelében fekvő városról szeretnének felvilágosítást kapni az ide látogató külföldiek. S valóban sok igazság rejlik az említett megállapításban, annál is inkább, mivel a város központjától alig néhány kilométerre hullámzik Kína egyik legnagyobb édesvízi tava, a Taj-hu, vagyis a Taj-tó. Szemet nyugtatóan szép vidék ez, a tóparti hegyeknek nem kevesebb, mint 72 csúcsát tartják számon, míg a tó mentén hangulatos park húzódik. Az említetteken túlmenően attól is a vizek városa, hogy a belvárost a Nagy-csatorna több ága is keresztülszeli, hátukon pedig bárkák, csónakok százait, ezreit ringatják a hullámok. Maga a város neve még kínai viszonylatban is szokatlan, s annyit jelent: „Nincs Ón”. Az egykor ónbányáiról nevezetes várost ugyanis valamikor Van Ónnak hívták, s csak amikor a bányák kimerültek, állítólag akkor keresztelték át Nincs Ónra.

Mi azonban elsősorban a kínai iparral, nevezetesen a selyemgyártás fortélyaival kívánunk itt megismerkedni, hiszen Kína a selyem szülőhazája, a Taj-tó környéke pedig az ország legfontosabb selyemtermelő vidéke. Itt valamikor a mezőgazdasági dolgozók mintegy 90 százaléka foglalkozott selyemgubóval. Jóllehet a kollektivizálással visszaszorult ez a foglalatosság, az utóbbi évek mezőgazdasági politikája azonban ismét érdekeltté tette a lakosságot a selyemgubó-termelésben. Igaz, az asszonyok a feldolgozással ma már nem otthon bíbelődnek kezdetleges orsókkal és szövőszékeiken, hanem a selyemgyárakban végzik ezt a munkát. Első utunk a selyemgombolyító gyárba vezet, amely a városnak úgyszólván a központjában működik, s ahol a dolgozók 90 százaléka nő.

Szemünk előtt érkeznek a raktárból drótkötélpályán a gubókkal teli zsákok a válogatóműhelybe, ahol gondos női kezek és figyelmes női szemek elé kerülnek, melyek kiválogatják az ép, hibátlan gubókat, míg a selejtből „vatelin” lesz, s így nem vész kárba semmi. Innen lemegyünk a zajos és páratelt földszintre, ahol a gombolyítógépek működnek, amelyek emberi segédlettel gőzben és meleg vízben letekerik a szálat a gubóról. Nem akarunk hinni a fülünknek, amikor azt halljuk, hogy egyetlen gubóról akár ezer méter hosszúsághoz juthatnak, ámbár az is igaz, hogy a szövéshez használt selyemszálhoz több ilyet sodornak össze. Egy másik teremben vannak ugyan korszerűbb gépek, amelyek kevesebb emberi munkát igényelnek, ám ezek gyöngébb minőségű szálat állítanak elő, a fő termelési eszköz tehát maga az ember. Mivel azonban az üzemet még 1929-ben építették, sajnos nem tudnak a dolgozókról úgy gondoskodni, ahogyan megérdemelnék. Mivel öltözőhelyiségek nincsenek, a munkásnők utcai ruhája a gépek között kifeszített köteleken lóg, míg átöltözni a vászonfalú kis fülkében lehet, ahol fehér munkaruhájukat veszik fel. Kínai vendéglátóink azonban nem szégyellik, hogy üzemük nem a legkorszerűbb, sőt büszkék arra, hogy a selyem tőlük indult el világhódító útjára.

Innen a gyár illetékesei elkalauzolnak bennünket az utolsó munkafolyamathoz, ahol orsókra gombolyítják, illetve motringolják a fonalat, amelyet aztán a szomszédos selyemszövő gyárba küldenek. Ebben az üzemben már folyik a korszerűsítés, rövidesen elkészül az új műhelycsarnok. A dolgozók csaknem 80 százaléka itt is nő. Ebben a gyáregységben azonban jobban ki kell használni a gépeket, ezért három műszakban dolgoznak, nem kettőben, mint az előbbi csarnokban. Itt tudjuk meg azt is, hogy nem magasak a fizetések, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy keresetük az átlagjövedelemnek csupán a felét teszi ki, mivel a szociális juttatások, valamint az erősen dotált kiskereskedelmi árak révén éppen annyi juttatást kapnak, mint amennyi a fizetésük. Az itt gyártott pompás brokátok láttán felcsillan a szemünk, nem csoda, hogy a termékek 80 százalékát exportálják. Egyébként az ide látogató turisták az üzem boltjában meg is vásárolhatják, ami megtetszik nekik.

SÉTAHAJÓZÁS A TAJ-TÓN

Kellemes élmények és gazdag tapasztalatok birtokában hagyjuk el a selyemgyár csarnokait, hogy ezután rövid sétahajózáson megismerkedjünk a Nagy-csatorna városon belüli szakaszával, amely a vízi út két és fél ezer éves, legrégibb része. Csupán a teljesség kedvéért jegyzem meg, hogy maga a Nagy-csatorna 1800 kilométer hosszú, s mivel a kínai folyók többnyire nyugatról keletre folynak, szükség volt egy olyan útvonalra, amely az ország északi és déli részét köti öszsze, hogy Dél-Kína gabonáját a fővárosba szállíthassák. Gabonától építőanyagig ma is úgyszólván mindent szállítanak rajta.

A külföldiek számára készített kényelmes, mondhatnám művészien kivitelezett bárkán járjuk a csatornát, amelyen talán több főnix és sárkány található, mint a pekingi császári palota valamennyi oszlopán és gerendáján együttvéve. Itt tudjuk meg többek között azt is, hogy a sárkány a császár, a főnix pedig a császárné jelképe volt egykor. Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy számunkra bizony csak a hajó ünnepélyes, míg a látvány, úgy is mondhatnám, roppant közönséges, s lényegében Vuhszi mindennapjaiba pillanthatunk bele. Vitorlás hajó már alig akad a csatornán, a dzsunkákat többnyire motor hajtja, míg az egykor fatörzsekből összerótt hajótesteket – kevés a fa, nem úgy mint idehaza, ahol a fa a legjobban jövedelmező „üzleti” nyersanyag – mind szélesebb körben a vasbetonból készült váltja fel. Bár a hatalmas nyüzsgésből azt hisszük, talán a fél város él itt és dolgozik, ám magunk is meglepődünk, amikor kiderül, hogy a város dolgozóinak csak elenyésző töredéke foglalkozik vízi szállítással, bár az a tízezer hajó, amelyet itt tartanak nyilván, így is tekintélyes szám.

A fedélzeten zajló élet viszont úgy tűnik, nem sokat változott évszázadok óta, az asszonyok égő tűz körüli alkalmi konyhákban halat tisztítanak, az olajjal teli serpenyőkben vígan sül az étel, míg a férfiak többnyire pipázgatnak, a gyerekek pedig vígan hancúroznak.

A csatorna partján álló házak előtt asszonyok mosnak a magas vízállás miatt úgyszólván a küszöböket nyaldosó vízben. Ezek láttán szinte úgy érezzük, lényegében nem is csatorna ez, hanem utca, ahol a város élete zajlik. Kiszállva a bárkából, majd pedig az óváros utcáin barangolva egy tiszta, fedeles faedényt fedezünk fel a járda szélén, s még mielőtt jobban szemügyre vennénk, kísérőnk lélekszakadva siet hozzánk, hogy megakadályozza a közelebbi szemrevételezést, majd elmagyarázza, hogy éjjeliedényről van szó. Ebben a régi negyedben ugyanis csatorna van, csatornázás viszont nincs, s így az edényke tartalmát fekáliagyűjtő kocsik viszik reggelente minden ház elől, a lakók viszont abban versengenek, kinek az éjjelije ragyog szebben.

Ezek után sétahajózáson veszünk részt a Taj-tó habjain, hogy aztán kikötve az egyik szigeten, megismerkedjünk az itteni szanatóriumok egyikének életével, amelyet még 1952-ben létesítettek, s bár a „kulturális forradalom” idején ezek a szanatóriumok nem működtek – a négyek bandájának ugyanis az volt a véleménye, hogy a munkásszanatórium lényegében a „revizionizmus melegágya” –, 1972-ben újra megnyitották őket. Azóta évente 2500 beutalt dolgozó kap havi kétnapi ingyenes ellátást, míg a családtagok a költségek felét térítik. Amint azt idegenvezetőnktől megtudjuk, mindenkit örömmel tölt el, hogy a „négyek bandája” őrültségeinek már évekkel ezelőtt vége lett, s Kínában büszkék az emberek arra, hogy a szanatóriumok ismét a polgárok egészségének védelmét szolgálják.

Itt tudjuk meg többek között azt is, hogy Kínában jelenleg hazai értelemben vett rendes évi szabadság nincs, bár a hetedik napon kívül évente még hét munkaszüneti nap létezik, az intézmények vezetői viszont adhatnak dolgozóiknak a lehetőségek keretein belül úgynevezett jutalomszabadságot, amelyet évről évre egyre többen vehetnek igénybe, mindenekelőtt a kiemelkedően jól dolgozók, az idősebb és beteges egyének.