Sebzett lelkek albuma

SZABÓ G. LÁSZLÓ

Ivan Pinkava a manierizmus esztétikája és a barokk dekadens pompája mentén alakította ki egyéni stílusát, amelyhez a legtöbbször mély lelki sebekről árulkodó bizarr arcokat és beszédes testeket keres. Hétköznapi és mégis rendkívüli arcok ezek. Kitörölhetetlen fájdalmakat, sértettséget, feloldhatatlan kínokat, megfejthetetlen rejtélyeket hordoznak, de ha csak a tekinteteket nézzük, azok is magukért beszélnek. Elszomorítók, segítségkérők, fohászkodók, figyelmeztetők, riasztók, felszólítók, belső nyugtalanságról árulkodók.

Furcsa világ az, amelyben Pinkava mozog, különös alakok maszk nélküli világa. Bibliai történeteket, antik korokat, mitológiai helyszíneket idéző arcokat látunk. Heródest, Káint és Ábelt, Kharónt, Ádámot és Évát, az isten bárányát, az ördög ügyvédjét, Nárciszt, Bacchust, Szent Sebestyént. Férfiakat, nőket és gyerekeket, akik észrevétlenül suhannak el mellettünk az utcán, akik itt élnek a közelünkben, akik gyötrelmeiktől és bűneiktől hasztalan próbálnak megszabadulni. Érzelmi hatás, tartalmi mélység, eredetiség, precíz technika. Ez árad Ivan Pinkava képeiről. Az ő arcai nem fecsegnek, az ő testei nem hivalkodóan szépek. Itt titkok vannak, régóta leplezett érzelmek, lelki elbizonytalanodások, égető kínok és önfeladások. Sivár falak, kopár szobák, hideg padlók, hogy még áthatóbbá váljon a magány, az elesettség, a kitaszítottság.

Pinkava nem tartozik a termékeny alkotók közé. Soha nem is tartozott. Három albuma is inkább munkássága folytonosságát jelzi. Néha fél évébe is beletelik, míg ízlésének és érzelmi világának megfelelő alanyt, arcot, sorsot talál, máskor pedig hetente kétszer is képes megfogalmazni azt, amit egy gesztus, egy tekintet mögött felfedez.

A Dynastie sorozatában a testtartásból kiindulva jut el az érzelmek örvényléséig. Ülő alakjaiból akkor is sok minden kiolvasható, ha az arcukat elfordítják. Máskor a karok, a vállak jeleznek vagy mondanak el sokkal többet, vagy épp az ujjak, netán egy kopasz fejen meghagyott hajtincs beszél. A Hősök modelljei mai arcokban megtalált klasszikusok, írók és költők, olykor született antihősök, akik már a szakadék szélén állnak, vagy az öncsonkítás, az önpusztítás útjára sodródtak. Sebek és hegek lepleznek elhallgatott bajokat, kamasz vágyak szólnak az ártatlanság súlyos terhéről, animális lényként egymásba fonódó alakok teremtik meg korunk Piétáját. Itt egy nyitott kés, ott egy elhajított penge, amott egy érett magjait kínáló napraforgó hangsúlyozza a lényeget, de elég egy érintés, egy szorítás, egy ölelés is, ami magáért beszél.

Remains című friss albumában a csendet, az üres teret szólaltatja meg Pinkava. Modelljei arctalanul, pusztán a testük vonalaival is képesek érzelmeket kelteni s közvetíteni. Csupasz padlóra, foltos falak tövébe fektet szemérmes testeket, felkínálva mindazt, ami esztétikus látvány a szemnek, de megválaszolatlan kérdés a léleknek.

S elindul egy másfajta úton is, ahol kopott, kidobott, megunt tárgyak sugallják az életet. Egy felborított s magára hagyott szakadt bőrfotel. Egy földre vetett takaró. Egy rég kihűlt matrac. Egy itt felejtett cipő. Egy szőlőszemek mellett futó zsinór. Egy árván maradt, rozsdamarta fürdőkád. Gazdátlan tárgyak, kettétört életek.

Washingtonban az American Arts Center állította ki legutóbb Ivan Pinkava alkotásait. A fogadtatás egyértelműen azt jelezte: a kortárs cseh fotográfia legjelesebb művésze előtt hajolt meg a közönség.