Rutinosan felvázolt produkció

Tóth Attila, Lucskay Róbert, Benkő Géza és Bernáth Tamás az előadás egyik jelenetébenDömötör Ede felvétele Kellemeset, némi megkötéssel, mert az előadás második felvonása jóval lendületesebbre sikeredett, mint az első, azaz a kezdet hagy némi kívánnivalót maga után. S némi megkötéssel azért is, mert az összhatás nem kis részben, úgymond, besugárzás eredménye. A tizedes meg a többiek nyilvánvalóan nem az az előadás, amely a mű nagyszerűsége, megkerülhetetlensége, aktualitása, a telibe találó szereposztás lehetősége miatt kívánkozott itt és most színpadra. Sokkal inkább azért, mert a szórakoztatás középmezőnyében mozogva – nem az artisztikum meredek, fenséges csúcsai felé szárnyalva, de azért az igénytelenség vádját kikerülve – szinte látatlanban is biztosan támaszkodhat a népszerűségre és az érdeklődésre, hála a regény közismert filmes adaptációjának. (Láttunk már hasonlót Komáromban, többek között Pinczés Istvántól is, hiszen az Indul a bakterház az elmúlt két évad legnagyobb közönségsikere volt.)

Szóval benne van a pakliban a Keleti Márton rendezte 1965-ös filmváltozat, amelyet szeretünk. Egyebek között azért, mert pontosan eltalálta az elmúlt jó száz év alatt felnőtt nemzedékek (az időintervallum vitathatatlanul jóval tovább is tágítható) alapvető történelmi tudatának hullámhosszát. Kicsik vagyunk mi itt a Kárpát-medencében, a nagy dolgokat pedig úgyis a nagyok irányítják, hol kelet masírozik át rajtunk, hol nyugat, hol letáboroznak az idegenek, hol épp csak átvonulnak, mindegy, nekünk csak az a dolgunk, hogy túléljünk mindent, amit csak lehet, mást úgysem igen tehetnénk. Közben lehet egy kicsit simliskedni, egy kicsit csalni, lopni, hazudni, hiszen egy nemzet, amely az ezeréves túlélőképességére büszke, ne finnyáskodjon minden apróság miatt. Persze egymás között kicsit szigorúbban ítéltetnek meg a túlélési stratégiák, de az, hogy túljárunk az idegenek eszén, a legnagyobb összetartó erő: ilyenkor lehet cinkosan összekacsintani, testvéreim az úrban.

A túlélés legeredményesebb eszköze a rejtőzködés. A tizedes meg a többiek szereplői a második világháború apokalipszise elől próbálnak megbújni egy vidéki kastélyban: vannak köztük „egyszerű” katonaszökevények, van büntetőszolgálatos kommunista, a csapata pénzével meglépő tizedes, s vannak civilek, akik épp csak igyekeznek átvészelni a frontátvonulást. Amely persze nem kerüli el a menedékké előléptetett kastélyt sem: jönnek németek, jönnek oroszok, jönnek nyilaskeresztes testvérek, s a bujkálók számára az egyetlen remény a kaméleonállapot: játszani kell, új és új bőrbe bújni, maszkokat cserélni.

Pinczés István, aki nem csak rendezőként, hanem „színpadra alkalmazóként” is jegyzi A tizedes meg a többiek komáromi változatát, Kiss Péntek Józseffel, az előadás erejéig dramaturggá átvedlett színházigazgatóval együtt igyekezett megteremteni az összekötő kapcsot, az áthallási esélyt a második világháborús történelmi álarcosbál és a jelen között. Az előadás egy – amerikai – katonadallal, majd egy rádióhírrel indul, mondjuk ma: a Drexler-kastélyban második világháborús megemlékezést tartottak, melyen részt vett Molnár Ferenc és Végh József autószerelőműhely-tulajdonos, Gálfy Eduárd, valamiféle EU-s csatlakozási bizottság elnöke, orosz, ukrán, német vendégek, akik a történelmi megbékélés jeleként lerótták kegyeletüket Albert főkomornyik, alias Kovács Dezső háztartási alkalmazott sírjánál – hallhatjuk. ĺme hát, korunk hősei.

Azután puff, 1945-ben, a frontvonalban vagyunk. Lassan benépesül a kastély, a zugokból túlélni vágyók kerülnek elő, a falnak támasztott kép mögül Grisa, a sebesült orosz kiskatona (Bernáth Tamás), a magyar–szovjet barátság záloga is előbukkan, majd megkezdődik a helyenként már kaotikusnak ható népvándorlás. Jönnek a németek, a nyilasok, majd az oroszok - a rendezői lelemény valamennyi megszálló csoport megformálását ugyanazon színészekre bízza (Mokos Attilát, Pőthe Istvánt, Oszlík Pétert és Nagy Lászlót láthatjuk) –, meglehetősen egyszerűen dekódolható módon adva tudtára a nagyérdeműnek, egyrészt hogy a történelmi „maszkos játék”, a túlélési stratégia egy másik fajtájára illik most gondolnia, másrészt hogy a rejtőzködők szempontjából oly mindegy, ki is szállja meg éppen a kastélyt, az eredmény ugyanaz.

A játék jó ideig egysíkúan folyik: az átöltözési show-k közben élveznünk illik, hogyan vedlik át az erdész és az erdészné a bárói gardróbnak köszönhetően előkelő úrrá és dámává (?), hogyan bújnak hőseink a személyzet ruháiba. S ha éppen komolyra fordul a helyzet, feltételezem, kötelező humorérzékünket megtartva illene nekünk is kissé komolyabbra venni a figurát. Mindeközben elmondatik, aminek el kell mondódnia, a társulat tagjai pedig rutinosan közlekednek lépcsőn fel és le, valamint a rendezői jobb és bal között úgyszintén. Persze azért izgulunk is értük, például amikor mellékpályára, valahová oldalra állítva az a feladatuk, hogy tétlenül figyeljék egyik vagy másik társuk akcióját: nehogy olyannyira elfeledkezzenek magukról, hogy lesétáljanak a nézőtérre, s üdvözöljenek ott néhány rég nem látott ismerőst.

Egyre inkább az az érzésünk támad, hogy túl sok van itt bízva a szavakra: mintha a szereplők nem élő figurák lennének, hanem a nagy magyar alföld (felföld, síkság, ugar – tetszés szerint) népességének egy-egy prototípusát képviselnék – leginkább verbálisan, amúgy pedig tételesen. Benkő Géza tizedese a nagyvárosi, dörzsölt proligyerek, Lucskay Róbert marxista nyomdásza az idealista, naiv baloldali, Németh István és Tóth Attila honvédei a rögparaszti gondolkodás, Ropog József főkomornyikja a szervilis házicseléd, Ollé Erik autószerelő-segédje az örök vesztes, lenézett kisebbségi suhanc (magyarán: cigány) két lábon járó illusztrációi, szólamaikkal együtt. S akkor még nem beszéltünk a Boráros Imre által megformált Gálfy zászlósról, aki a megkeseredett, történelmileg kilátástalan helyzetbe kerülő értelmiség patetikus szobraként nehezedik rá az előadásra.

Ami ezen túl van: a táncdalénekeseket, vagy inkább a „szív küldi szívnek” köszöntőműsorokat imitáló katonák éneke, az ablakon betörő tankcső, a végső lelépés a múltban a baronessz szerelmi kalandjainak szabad utat adó kandallón át, az egy-egy szerencsés pillanatban ötletesen használt kellékek, Boráros Henrik m. v. díszletei (amelyeket kreatívabban is be lehetett volna lakni). Laczó Henriett m. v. munkáját lehetetlen lenne értelmezni és minősíteni, mert a jelmezek tippem szerint nagyrészt a színház kosztümraktáraiból kerültek elő – ami persze az anyagi lehetőségek és a művészi igények közös nevezőre hozásának eredménye (a megjegyzést nem is piszkálódásnak szántam).

Nem szerencsés kiindulópont öszszehasonlítani a Komáromban látottakat a Keleti-féle filmes adaptációval – már csak azért sem, mert a rendezőt, Pinczés Istvánt azért nagyobb ambíció vezérelte, minthogy odategye a színpadra a film vagy akár a regény színházi remake-jét –, hivatkozási alapként azonban megteszi: a fentebb vázoltak eredményeként A tizedes... Komáromban elveszti azt a kellemesen keserű, cinikus humorát, amely a filmet a mai napig élvezetessé teszi. A didaché – sok szó esik hazáról, életről-halálról, helytállásról, jövőbe vetett hitről és jövőtlenségről – ebben az előadásban lóláb, mely kilóg, s ha kilóg, enyhén szaglik is. Az orrunk pedig úgy fordítja az ingereket, hogy, bár egy-egy pillanatra komolyabbnak is tűnhetett a vállalás, a Jókai Színházban mégis csak egy rutinosan felvázolt, hol így, hol úgy sikerült, enyhén nemzeti-rózsaszínre festett produkciót kapunk. Egy (történelmi) illúzióval többet, egygyel meg kevesebbet.

Persze, talán nem is kellene nagy szembenézéseket várnunk egy vidám történelmi jelmezbáltól…