Rónai Péter, a posztmodern techno-kaméleon

Az úttörő Egy sok tekintetben úttörő, iskolateremtő személyről van szó, aki tarka és szerteágazó alkotói tevékenysége, valamint nagy hatású kiállításai és akciói révén megkerülhetetlen szereplője a cseh–szlovák(iai) és a magyar képzőművészeti életnek is. Nyitrán és Brünnben is önálló művészeti iskolát teremtett, jelenleg a Kassai Műszaki Egyetem Művészeti Karának professzora, tanszékvezető tanára. Életművének fontos korszaka volt Július Kollerrel való, legendák övezte együttműködése (a művészpáros az Új komolyság néven működött és alkotta meg emblematikus akcióit a 80-as és a 90-es évek fordulóján). Rónai (cseh)szlovák és magyar viszonylatban is a legelsők között kezdett videóval, fotográfiával foglalkozni, illetve inter- és multimediális installációkkal kísérletezni – tegyük hozzá, mindezt még akkor, amikor a képzőművészeti főiskolákon még olyasmik léteztek, hogy tájképfestő műterem meg figuratív ábrázolás műterme, és amikor még mindig elfogadottnak, sőt sikkesnek számított az ún. képzőművészetet festészetre, szobrászatra és grafikára osztani. Rónai Péter a 70-es évek közepétől kutatja komolyabban a fotó és a videó (fénykép és televízió) technikai sajátosságait, kapcsolatrendszerét, ill. a két jelrendszer/médium nyelvtanát, párbeszédszerűségének lehetőségeit.Rónai egy igazi posztmodern techno-kaméleon, egy valóságos két lábon járó reciklációs intézmény, aki/ami a legkülönfélébb ihletettségű, zsánerű és mediális hátterű látvány- és gondolattöredékekből is provokatívan izgalmas és újszerű tárgy- és tünetegyütteseket képes produkálni. Kezdjük talán azzal, hogy Rónai Péter gyakran önmagát is (saját maga tükörképeit, maszkjait, az ebből kialakított vizuális klónokat, mutációkat és szimulákrumokat) leletként, műveleti terepként kezeli, gondosan dokumentálja. Saját önarcképeinek rendszeres szerepeltetése – az individualitás ingatag, illékony (hol pixelekké mosódó, hol amorffá torzuló, hol pedig idegen alakzatokba áttetsző) garanciájaként – mintha a művészi énkép és öntudat keresését, permanens hangsúlyozásának, újraarranzsálásának kényszerét, illetve mindennek a frusztrálóan komikus hiábavalóságát metaforizálná. A szerző mint toposz Rónai Péter műveinek visszatérő toposza a szerző, a művész mint kreatív, teremtő egó, ilyen-olyan technikák és készségek birtokában levő mesterember figurája, na és az ehhez a szerephez kapcsolódó közkeletű mítoszok, sablonok és magától értetődések. Nem ritkán a művész testéé a főszerep. Rónai Péter ilyenkor mint élő, térben és időben lehatárolt szobor válik a jelentésképzés motorjává, valóságos médiummá lépve elő – miközben a különféle (sálastul, barettsapkástul, rendszerint steril, hófehér múzeumi térben felvett, hangsúlyosan „művészi”) pózok és nyakatekert nyújtózkodások a dokumentáció révén, sorozattá rendezve falra akasztva afféle tipografikus elemekké lényegülnek. Mindeközben nem világos, hogy éppenséggel egy autentikus mozdulat rögzítésének pillanatát látjuk-e, vagy csupán a valaha volt pózokat próbálja meg újra meg újra felvenni az egykori önmagát kereső és folyton felülmúlni akaró idősödő művész (Elasztikus valóság).  Műveinek, konceptjeinek nagy része magáról a képről, a műként való létezésről szól, mintha a munkák épp saját létük kereteit, korlátait, játékszabályait feszegetnék – arról, hogy hogyan függ össze kép(iség) és mítoszképzés, milyen térbe kerül, pottyan a művészről leváló alkotás, milyen kódoknak, elvárásoknak kell megfelelnie, és miféle sztereotípiákkal kell újra meg újra megküzdenie a képnek azért, hogy be- és elfogadásra találhasson. Egy szó mint száz, a műalkotásnak a különféle hagyományoknak, kánonoknak, termelési viszonyoknak, trendeknek-divatoknak, ideológikus kutyafüléknek, mindezek történetiségének (és ki tudja még micsodának) való kiszolgáltatottsága is témává válik. Persze Rónai Pétermindeközben maga is szorgosan azon munkálkodik, hogy áthágja, vagy legalább is megkérdőjelezze a művészettörténetnek – ennek a hatalmas, bugyros, bonyolultan rétegzett, szakavatott tudorok és válogatott sznobok által őrzött játszótérnek – minél több írott és íratlan szabályát. Pótvalóságok Egyébként nincs az a dolog/jelenség, ami Rónai számára ne lényegülhetne át nyersanyaggá – legyen szó lét- és ismeretelméleti alap­vetésekről, művészettörténeti teorémákról, aktuálpolitikai színezetű, a közbeszéd fórumain keringő szöveges tartalmakról, a popkultúra termékeiről, gegszerű utalásokról vagy akár talált tárgyakról és citátumszerűen, kölcsönvett (majd tovább finomított) ötletekről. Ami R. P. munkáira jellemző, az éppen a fiktív, hiper-, hibrid és pótvalóságok iránti rajongás, az ezekkel való játékos kísérletezés, ill. a különféle valóságszintek, -síkok és -szilánkok tudatos, módszeres összekutyulása, majd az összekutyult valóság- és fikciófragmentumok nyelvtanának, szintaxisának elmélyült, kórboncnoki alapossággal végzett vizsgálata.  Sok esetben az elképzelhető legcsupaszabb módon rajzolódik ki a mű (esetenként szó szerinti) „mondanivalója”. A Képtelenség sorozat darabjain a tartalom, a művész (és/vagy a kép?) üzenete a lehető legpuritánabb módon, fekete alapon fehér betűkbe szedve, minimális közlésekre redukálva mutatkozik meg („Ennek a képnek nagyon jó a nézettsége”). A nézettség, ill. a néző autonómiája, az alkotás és befogadó viszonyának sokszor tisztázatlan, problematikus volta jelenik meg a Szlovák virtuális valóság c. fotósorozatban is, melynek fotóiba a művész galád, valósággal estébés módon apró kamerákat szerelt be – amelyek legalább annyira pontosan figyelik a nézőt, mint az az előtte levő képet.  Nem a forma a fontos Rónai Péter munkái alapvető ihletettségét tekintve nem a forma, nem egy kész(nek feltételezett látvány) igénye a meghatározó, hanem sokkal inkább az idea. A kiindulópont, a munkákat éltető és átható lényegiség mindig az ún. koncept, vagyis egy fogalmi természetű valami – illetve ennek egy adott médiumra való (reflektált vagy ötletszerű, de mindig játékos lendületű) adaptálása. Persze van úgy, hogy egyszerre több (egymással kapcsolatba hozott) médiumról van szó, és gyakran az idea, az elméleti „szikra” is éppen a médium szerkezetének, működési mechanizmusainak sajátosságaiból, illetve ezek felismeréséből és kiaknázásából fakad.   Munkásságát egyébként is áthatja a felismerés, hogy az új alkotás, tűnjön bármennyire is sajátnak, legyen bármilyen autonóm és eredeti, eleve interpretáció. Azaz csakis a nagy, kanonizált, imádott-gyűlölt elődökhöz kapcsolódva, a hagyomány által elfogadott és számon tartott alakzatokhoz (horizontokhoz, konvenciókhoz, dogmákhoz, urambocsá: divatokhoz) igazodva válhat azzá, ami. Ha Rónai Péter éppen úgy gondolja, akár egy mondat, egy talált tárgy, egy hirtelen felindulásból vagy előre megfontoltan elkövetett akció is művészetté lényegülhet.  Rónai a nagy példaképekből, mesterekből, de a nagy kortársak által létrehozott javakból, az azok által generált elméleti „nyersanyagból” is szorgalmasan építkezik: számos munkája a komoly és nagy hatású elődöknek, pl. Malevicsnek, Duchampnak, Warholnak vagy Joseph Kosuthnak címzett tisztelgésként is olvasható. Persze sokszor nem egyértelmű, hogy az idézetszerűen kikölcsönzött, da­daista mód kisajátított, összemontírozott, egymásra rétegzett motívumok valamint a saját ingre­dienciák találkozásából születő „új” mű inkább egy gunyoros fricska, egy játékos parafrázis-e vagy egy önálló, a referenciául szolgáló művet továbbíró alkotás. Netalán mindkettő egyszerre. Az univerzális alkotó A játékba hozott technikák és médiumok tekintetében egy valósággal univerzális alkotóról van szó, művei közt sok minden akad: videók és videoinstallációk, objektek, szobortervek, kollázsok, fotók, rajzok, festmények, performanszok, happeningek, asszamblázsok, illetve besorolhatatlan vagy néven nem nevezhető tárgyegyüttesek és ezek tudatos (vagy asszociatív) ötvözése. Igen gyakran és rendkívüli előszeretettel él a humor, a szarkazmus, az (ön)irónia eszközeivel, ezek mindennemű al- és válfajaival. Számos munkájában érezhető a kötődés a magyar írott kultúrához, ezen belül is elsősorban Karinthy és Örkény szövegeihez.  Némi gonoszsággal (és nem kicsit sarkítva) azt is mondhatnánk, hogy Rónai Péter legtöbb munkájában trollkodik és hekkel. Igen ám, csakhogy tessék ezt ezen a nívón, ilyen kortársi szinten utána csinálni – az általa mozgásba hozott gondolatisággal, reflexivitással, a rá jellemző kekeckedő humorral, a legnagyobb kaliberű művészekkel, elmélészekkel és hagyományanyagokkal párbeszédbe bonyolódva.  Csanda MátéA szerző művészettörténész