Rendezőként közvetítő szerepben

A nagyközönség két rendezését is láthatta az utóbbi időben. A Napfoltok még mindig műsoron van a Komáromi Jókai Színházban, előtte pedig monodrámaként rendezte meg az Egy őrült naplóját Gogoltól, Béhr Mártonnal. 

Tudtommal ön az első magyar nemzetiségű rendező, aki doktoranduszként folytatja tanulmányait az egyetemen. Mivel szeretne foglalkozni az elkövetkezendő időszakban?
Nálunk a Sztanyiszlavszkij-mód-szeren alapuló, úgynevezett pszichológiai színház az elfogadott, ezt tanulják a színészhallgatók, és a közönség is ehhez szokott. Én viszont beleszerettem a keleti, főleg a japán színházba, amely sokkal stilizáltabb, és teljesen másra fókuszál. Érdekel, hogyan működnek ezek a technikák és milyen szinten segíthetik a mi pszichológiai színházunkat. Az egyetemen volt is egy ilyen rendezésem: lefordítottam Pintér Béla A démon gyermekei című darabját, amely a japán és a magyar mentalitás közti különbséget mutatja meg. Nagyon szeretem Pintér humorát, és azt, ahogy képes egyik pillanatról a másikra komollyá változtatni egy vicces szituációt. Amikor megmutattam a tanáraimnak a fordítást, egyikük oda volt az ötlettől, a másik viszont csóválta a fejét, nem értette, miért választottam pont ezt a darabot. A színészek közül is többen idegenkedve fogadták, egyebek közt a japán színházi elemek miatt is. Aztán nagyon megszerették, és most már kifejezetten sajnálják, hogy március 13-án „eltemetjük” ezt az előadást az egyetem LAB színházában. Két év alatt elég népszerű lett a nézők körében, és főleg szlovákok voltak kíváncsiak rá. 

Sokan mondják, hogy az európaiak nem érthetik meg a tradicionális japán színházat, mert ahhoz oda kell születni, vagy ott kell szocializálódni. De a mai japán fiatalok se biztos, hogy ezt nézik. Ön két eltérő színházi technika kombinálásán gondolkodik? 
Pontosan. Azt szeretném, ha a színészeink rugalmasabbak, plasztikusak lennének, ha otthonosan mozognának különböző technikákat igénylő előadásokban. Részt vettem egy oroszországi konferencián, ahol erről beszéltünk az ottani szakemberekkel. Szerintük sem lehetséges a világnak ezen a részén tökéletes japán színházat létrehozni, de némely fontos alkotóelemeit érdemes átvenni, és ötvözni a Sztanyiszlavszkij-módszerrel. Ebből valami teljesen új dolog születhetne. 

Származott előnye a pozsonyi egyetemen abból, hogy magyar nemzetiségűként két kultúrára is van rálátása?
Előtte elvégeztem a pozsonyi konzervatóriumot musicalszínész szakon, és ott eleinte erős magyar akcentusom volt. Ezt komoly hátránynak éreztem, sokat küszködtem vele. Aztán kezdtem felfedezni a magyar kultúrát, sokat jártam Budapestre előadásokat nézni, és fokozatosan rájöttem, mekkora előny számomra, hogy magyar vagyok. Meglepett, hogy a két kultúra között nincs számottevő kapcsolat. Nem fordítják le a darabokat, nem készülnek közös előadások, ami nagy kár. Szívesen vállalok közvetítői szerepet, szeretnék áthozni a szlovák színházakba magyar darabokat, a szlovák drámaírókat pedig a magyar közegben „befuttatni”. Egyik kedvencemet, Leopold Laholát már megismertettem az itteni magyar közönséggel. Őt ráadásul a szlovákok közül is csak a szakmabeliek ismerik, a szélesebb közönség nem igazán. Külön öröm volt számomra, hogy ez az előadás az egyetemünk és a Komáromi Jókai Színház együttműködésében készülhetett el. A benne játszó három magyar színinövendék, Hostomský Fanni, Béhr Márton és Melecsky Kristóf megmutathatta magát a színház vezetésének, úgyhogy később akár hasznukra is válhat ez a szereplés. A komáromi színház ideális feltételeket biztosított számunkra a próbákhoz és az előadásokhoz, amiért külön köszönet illeti őket. Bízom benne, hogy lesz folytatás. 

Kiket tart a legjobb szlovák drámaíróknak?
Lahola mellett elsősorban Július Barč-Ivant, akinek egyébként magyar volt az édesanyja, Vladimír Hurban Vladimírovot és Ivan Stodolát. Az ő darabjaik szerintem külföldi színpadokon is megállnák a helyüket. Egyébként úgy veszem észre, mindkét irányban van befogadókészség, az említett Pintér Béla-előadásomra például többségben szlovák nézők voltak kíváncsiak, pedig nem változtattam meg az eredeti, magyar környezetet szlovákra. 

A Napfoltok pozsonyi bemutatójára is kíváncsiak voltak a szlovák színházi emberek, sok ismert arcot láttam ezen a magyar nyelvű előadáson.
A szerző szereti a gondolatiságot és a verbalitást, ami egyébként a szláv színház egyik jellemzője. A pozsonyi magyar színinövendékek viszont szerintem energikusabbak, temperamentumosabbak, mindent sokkal inkább átélnek, mint a szlovákok. Ezért is volt érdekes számomra velük színre vinni ezt a darabot, amelyben három ember küszködik a saját problémáival, próbál cselekedni, de inkább csak sokat beszél. A szlovák szakma képviselőinek főleg az tetszett az előadásban, hogy a színészek mozgalmassá tették a darabot, ha úgy tetszik, életet vittek bele. 

Kik hatottak önre leginkább a színházi rendezők közül?
A cseh Jan Mikulášek munkásságát rendkívül nagyra tartom, a magyarok közül pedig Pintér Béla világa áll hozzám a legközelebb. Nemcsak a darabjait, hanem a rendezéseit is imádom. Nagyon konkrétan meg tudja nevezni a társadalom problémáit, de sok humorral mutatja be ezeket. Inspirálóak számomra Mundruczó Kornél színházi rendezései és Bodó Viktor munkássága is.

Mivel foglalkozik jelenleg?
A pozsonyi állami konzervatóriumban tanítok leendő színészeket, ezt a munkát nagyon élvezem. Emellett a Trencséni Városi Színházban most próbáljuk Gogol Háztűznéző című vígjátékát, aki egyik kedvenc szerzőm, nem véletlenül rendeztem meg tőle az Egy őrült naplóját is. Év végén az egyetemen is rendezek, és három komáromi színésszel készülök egy utazó előadásra is. Szóval idén lesz munkám bőven. Aztán majd meglátjuk, hiszen ezen a pályán az ember sosem tudja, mi lesz egy-két év múlva. Én mindenesetre több helyen igyekszem érvényesülni, és mindent próbálok olyan művészi színvonalon megcsinálni, hogy legközelebb is hívjanak. Szerintem a színháznak nemcsak szórakoztatnia kell, hanem valami pluszt is kell adnia a közönségnek. Ezért, ha én választok darabot, a mondanivaló a legfontosabb számomra.