Reformok, alternatívák

A rendszerváltást követő években szinte robbanásszerűen jelentek meg a magyar közoktatás rendszerében a különböző alternatívák. 1985-től Magyarországon jelentős reformtörekvések indultak el a közoktatásban. Talán úgy mondhatnánk, hogy legfelülről, a minisztérium felől és alulról, a gyakorló pedagógusok felől. A miniszteriális tevékenység hívta életre azt a két „alapítványi” iskolát, melyeknek léte először repesztette meg a centralizált állami iskolarendszer falait, mert eltérő tantervét, tanmenetét, pedagógiai alapelveit más fenntartó érvényesítette; nem az állam, hanem a civilszerveződésű alapítvány.

AZ EBIHALAK PÁRTJÁN

Először az Alternatív Közgazdasági Gimnázium szerveződött meg. Horn György és kollégái egy fizetett évet kaptak előzetes programjuk és munkálataik után, hogy kidolgozzák egy újfajta, gyerekközpontú, demokratikus iskola, középiskola alapelveit, működési struktúráját, tantervét, tanmenetét.

Szeretnék idézni – jellemzésül – két jelszót e gimnázium pedagógiai alapelvei közül. Az egyik: Mi az ebihalak pártján vagyunk! Ez a jelmondat a 20. század első felének egyik nagy francia–svájci pszichológusára, Edouard Claparde-re utal (a már emlegetett gyermektanulmányozás-pedagógia- és a reformpedagógiai törekvések egyik megalapozójára). Claparde erre vonatkozó hasonlata: „...egy ebihal elégséges önmagának, s működése éppen olyan tökéletes, mint a békáé; nem tökéletlen, nem elégtelenül működő béka tehát!”

(Én még ehhez azt is hozzáfűzném: – Hölgyeim és uraim! Ha önöknek netán ebihaltenyészetük van, és tudják, hogy ezek a kopoltyúval lélegző halacskák fejlődésük során idővel tüdővel is fognak lélegezni, s ilyenkor majd – megfelelő alakváltás után – kimásznak a szárazföldre, eszükbe ne jusson, mondjuk naponta egy-két percre majd, netán hoszszabb időre kiemelni őket fejlesztés címén. Jósolható, hogy ezek a túl korán szárazföldre kerülő halacskák, el fognak pusztulni! De ne is tartsák őket magas falú bádogedényben. Teremtsenek köréjük olyan kedvező környezetet, ahol a lassan, magától békává átalakuló ebihal idővel szépen kimászhat egy kellemes lejtőcskén a hívogató fűre, ha már ennek eljött az ideje.)

Mi az ebihalak pártján vagyunk! Ismerjük életkoruknak megfelelő szükségleteiket, a számukra kedvező életkörülményeket, és tudjuk, hogy mi az a kedvező környezet, amelyben spontán fejlődésük akadálytalanul mehet végbe. Ezt igyekszünk megteremteni körülöttük.

A másik – szintén Clapar#de-i gondolatokra utaló – jelszót szándékosan két részletben idézem, hogy minél felháborítóbbnak érezzük. ĺme az első fele: Mi nem az életre készülünk! A második fele pedig így szól: Hanem élünk! Azaz éljük a tizennégy-tizenöt-tizenhat évesek többé-kevésbé normális életét, amibe még belefér a játék, a barátság, a szerelem, a mozgás, a művészkedés, a sokféle tanulás – igazán hatékony nyelvtanulás, számítógépbe való beavatódás – mellé.

Igyekszünk nem törődni a szerintünk sok esetben abnormális, káros „középiskolai” követelményekkel.

De persze a mi gyerekeink is ebben a világban élnek, nekik is le kell tenniük a szerintünk esetleg rosszul öszszeállított érettségi vizsgát, hogy teljes értékű legyen a középiskolájuk. (Miközben tudjuk, hogy boldogabb és kevésbé feudálisan tekintélyelvű államokban, mint például Svájcban, a tizenkét éves iskolai végzettség teljes értékű végzettségnek számít érettségi nélkül is, és nagyon sokféle életpályára tesz alkalmassá. Érettségire csak akkor van szükség, ha valaki egyetemen, főiskolán akar továbbtanulni, akkor viszont az érettségi belépő ezekbe a felső fokú tanintézményekbe.)

Na, de a mi gyerekeinknek tehát le kell tenni ezt az érettségit, és utána még általában felvételizniük is kell. (Hogy a felvételi vizsgák milyen törvénytelenek és még az érettséginél is mennyivel értelmetlenebbek és rosszabbul szervezettek, arra most itt nem akarok szót vesztegetni.)

Vessük fel magunknak a kérdést. Mennyi idő alatt tudjuk felkészíteni a hozzánk járó gyerekeket ezekre a vizsgákra?

Összeülünk mi, tanárok, és mondjuk, megállapítjuk, hogy nekünk ahhoz, hogy a gyerekeket minderre alaposan felkészítsük, mintegy másfél-két évre van szükségünk – bőven számítva.

(Hiszen tudjuk, emlékszünk rá biztos mindnyájan, hogy az érettségire néhány hét alatt is nagyon jól fel lehet készülni, nem beszélve az egyetemi vizsgákról, ahol három nap alatt benyeljük az aktuális anyagot – hogy aztán öt nap alatt elfelejtsük, helyet csinálva a következő vizsgatantárgy szó- és adattömegének.)

Ha mi egy hatosztályos iskola vagyunk, akkor nyertünk négy évet! Hogy többé-kevésbé úgy éljünk, együtt a gyerekekkel, mintha normálisak volnánk. És mire eljön a felkészülés ideje, a gyerek már tizenhét éves, kevesebbet árt neki a sok fölösleges tanulnivaló, és jobban meg tudja érteni cinkos szempontjainkat, hogy a jelenlegi rendszerben miért is van erre szükség.

ĺgy aztán még az eredményeink is jók lesznek, és a középiskolák esztelen listájában – mondhatnánk: a középiskolák esztelen, törvénytelen és alkotmányellenes listájában –, mely az egyetemre bejutók arányszámával méri a középiskolák „minőségét”, előkelő helyre fogunk kerülni.

Sok minden tartozik még egy alternatív középiskolához, a tanulás másfajta beosztása, a műveltségblokkok kialakítása, a különböző diák-önkormányzati formák működése, melyben a gyerekek szabadon alakítják csoportjaikat és választják meg tútor tanáraikat, akikhez tartoznak, az értékelés szöveges volta – és még a végtelenségig sorolhatnám.

(Gyerekek, óvodák, iskolák, Saxum Kiadó, 2001)