Reciklált finomságok a Szigetről

Sport a SzigetenA szerző felvételeFormabontóak leszünk, nem fárasztjuk száraz adatokkal a nyájas olvasót, nem dicsérünk infrastruktúrát, zajszintet, multicégek ravaszdi reklámfogásait, vicces vetélkedőit, és nem leszünk elájulva mindentől. A nagyszínpad kínálata például kevés izgalmat hozott. Szigorúbb szemlélődők már tavaly sem dobtak hátast a felhozataltól (talán egyedül a Franz Ferdinand képviselte az „egyidejűséget”, azon a koncerten lehetett érezni, hogy ami itt és most történik, történhetne akár Glastonburyben vagy Párizsban is). Harmadszor-negyedszer is visszahívni sikereik csúcsán jóval túllévő előadókat nem igazán haladó koncepció. A Rasmus-féle zenei portékák a tizenhaton aluli látogatók létszámát voltak hivatottak növelni, világraszóló nagyszínpadi élményből pedig csak egy jutott idén, a Radiohead, akiket a magam részéről tán csodálok, ámde nem szeretek, mégis kalapot emeltem előttük. A nagy tülekedésben olyan zenekarok szorultak kisebb sátrakba, illetve jobb híján a világzenei színpadra, amelyek megérdemelték volna a legillusztrisabb fellépőhelyet. A szervezők azonban nem vállaltak kockázatot, külföldiek és hazaiak esetében egyaránt a bejáratott nevekhez ragaszkodtak, ha nem is egyenesen a kereskedelmi rádiók slágerlistáiról szemezgetve.

A kisebb helyszínek viszont évről évre erősebb programmal rukkolnak elő. Sokszor egész éjjel nem volt érdemes mozdulni a WAN2 sátorból, amely mára elorozta a Bahiától a legprogresszívabb zenei helyszínnek járó képzeletbeli Arany Fejhallgató-díjat. Az Ezüst Fejhallgatót idén a Roma Sátor kapná tőlem, mert csuda dolgok történtek ottan, egybeolvadtak balkáni dallamok olasz, dél-francia tradicionális zenével, szólt a padlódöngető gipsy jazz, a kifordított flamenco vagy épp a régi bosnyák balladák. Meglátják, a végén még a globalizálódó európai könnyűzenét is ez az etnikum menti meg!

A bronz füles odaítélése van hátra: nos, azt kettétörném, és monóban kapná a dzsessz-színpad (különálló fesztiválnak is beillő programjáért), valamint az éjjeli ejtőzések fellegváraként funkcionáló ambient sátor. Mindkét helyen külön díjazandó a barátságos szőnyegpadló, amitől az egész olyan volt, mintha a lakásunkba hívtuk volna meg az összes ismerőst.

A filmkínálat idén valamivel silányabbnak tűnt a szokásosnál, bár lehet, hogy csak túlságosan sokszínű műsorra törekedtek az összeállítók. Kaphatna végre fedett helyszínt a mozi, szemerkélő esőben vagy az éjfél utáni zimankóban ugyanis csak a legelvetemültebb film-dzsankik telepednek le a fűbe a vászon elé.

Világszínvonalúra sikeredett viszont a színház- és táncsátor programja. A kortárs tánc- és mozgásszínház leghaladóbb irányzatai vonultak fel, kísérleti jellegű, „alternatív” törekvések váltakoztak a népi hagyományra építő előadásokkal, és minden eddiginél több fiatal magyar koreográfus mutathatta be munkáit. Volt pantomim, kortárs opera, cirkuszi artistákat megszégyenítő szaltók és ugrások, kerengő dervisek, líra és humor, nem beszélve a látványos utcaszínházakról, amelyek többsége a világ számos pontján keltett már csődületet. A legújabb trend a társművészetek zökkenőmentes beépítése: a zene, a fények, a díszletek, a videoháttér, a kosztümök hatványozzák az élményt, megnehezítve a csupán szavakkal operáló tudósító dolgát. Nem is teszek kísérletet konkrét előadások elmesélésére, csak annyit jegyzek meg, hogy pusztán a színházért is érdemes lett volna hetijegyet váltani a Sziget Fesztiválra.

A domb túloldalán előadásokra várakozó, mit sem sejtő közönség ráadásul gyakorta cseppent egy-egy képzőművészeti happeningbe.

Az Octopus összművészeti helyszín idén igencsak kitett magáért, nemcsak sima kiállításokkal, művészettörténeti előadásokkal készültek, hanem magát az alkotási folyamatot igyekeztek demisztifikálni, közelebb hozni a nézőhöz. A hagyományosnak számító rajztanításon, közös kézműveskedésen, szobrászkodáson kívül bárki készíthetett videó- és hanginstallációkat, játszhatott fényekkel és formákkal, sőt ezek kapcsolódási pontjairól is megtudhatott egyet s mást. Az idei átfogó koncepciót az újrahasznosítás témakörében keresték a szervezők. Ne csak háztartási hulladékból készült szobrokra gondoljanak, hanem a művészeti életen belüli reciklálásra is. „A DJ- és VJ-kultúra hosszú éveken keresztül teremtett új minőséget a már meglévő zenék és képek újrakeverésével. Nyugat-Európa után Magyarországon is felütötte fejét a recycling-divat trend. Olyan dolgok kerülnek újrafelhasználásra, amelyek a XX. század kultúrájának meghatározói, és olyanok készülnek belőlük, amelyek egy új, XXI. század eleji tárgykultúrát képviselnek” – ígérte a programfüzet, és tényleg így is történt az egy hét alatt.

Ismét jó volt egy kitalált szigetországban élni, ahol az ember szüneteltethette a hétköznapi élet apró harcait, feledhette balsorsa minden nyűgét, s nyilait. Rosszkedvünk telét majd abból az energiakészletből változtatom át, amit itt bőrlégzéssel magamba szívtam.