Puccini, Bednárik: közös győzelem

Altoun császár (Gurgen Ovsepian) és Turandot (Ľubica Rybárska) SND-felvételCégvezető Turandot, külföldi befektető Kalaf, hajléktalan Timur és mcdonaldos mosogatólány Liu helyett – ilyen volt Bednárik eredeti elképzelése – a Gozzi-féle mese alakjai keltek életre, azok, amelyek Puccini zenéjét ihlették. Nem voltak hajuknál előrángatott értelmezések, nem kellett a gombhoz szabni a kabátot, nem volt a partitúra szellemével ellentétes gondolati kényszerzubbony ráerőltetve a műre, és mégis, ha hiszik, ha nem, az operaaktualizálás eme ismert attribútumai nélkül is színes, látványos, dinamikus és érdekes – igen, a bemutatótól eltelt nyolcvan év ellenére is érdekes, sőt izgalmas – előadásnak lehettünk tanúi. Bednárik alaposan ismeri a színházat és a közönséget, imád és tud bűvészkedni, most is sziporkázik. Olyan ez az előadás, mint egy szép kínai tűzijáték, vagyis stílusos, hisz a kínaiak voltak a pirotechnika első nagy mesterei. Ismert fixa ideájáról azért itt sem tett le: meggyőződése ugyanis, hogy az operaszínpadon állandó mozgásra van szükség, mintha nem hinne eléggé a zene kifejező erejében. Amikor a Hold egy lenge, fehér ruhás lány képében hajladozik a színpadon az első felvonásban, az szép és poétikus. De Bednárik a perzsa herceget is megtáncoltatja a kivégzése előtt, mi több, egy vászonlepedőn árnyéktánc formájában Lo-u-Ling tragikus története is megelevenedik, épp akkor, amikor Turandot alakítója gyilkos szólamával birkózva az In questa reggia kezdetű áriát énekli, az opera egyik csúcspontját. Ennél több nem is róható fel a rendezésnek. Tulajdonképpen ez sem felrovás, csak ténymegállapítás. Megszoktuk, ez Bednárik stílusának szerves tartozéka. Kitűnő Vladimír Čáp színpadképe, amely, ha kell, ezen a szűk, kis színpadon is képes megteremteni a monumentalitás illúzióját, ráadásul egészen egyszerű eszközökkel: a tömeg mögött, fent, a sötét háttérre vetítve kacskaringós vonalak sziporkáznak, mintha a Kínai fal útjain egy hatalmas lampionos menet haladna. A mesés hangulatot fokozzák Ľudmila Várossová gyönyörű jelmezei.

A szombati második premier abszolút sztárja a Kalafot alakító olasz Mario Malagnini volt. Ilyen Kalafot még nem hallott Pozsony, a Hana Soukupová-Nikola Nikolov fémjelezte, felejthetetlen 1966-os előadáson sem. A nagy bolgár tenor mindig erőből énekelt, ami nagyon hamar megbosszulta magát, Malagnini viszont olyan természetesen énekel, ahogyan az ember lélegzik. Korlátlan eszközei a teljes eszköztelenség benyomását keltik. Nála a nyaktörő magasságok nem ritka csúcspontok, amelyekre kínkeservesen feltornázza magát az énekes, hanem a szépen megformált frázisok koronái. Magvas, férfias, a legtökéletesebben kiegyenlített és nagyon szép ez a hatalmas vivőerejű hang, az olasz bel canto legnemesebb hagyományain nevelkedett, valódi hőstenor, kitartott magasságai fényesen, diadalmasan szárnyalnak. Nagyon természetes Malagnini játéka, és ami nem utolsó szempont: megjelenésében is igazi Kalaf.

Ľubica Rybárska szombati teljesítménye mintha igazolta volna a sajtótájékoztatón elhangzott vallomását, hogy nagyon nehezen vállalta a szerepet, mert mindig félt Turandot gyilkosan nehéz szólamától. Úgy látszik, ez a félelem árnyékolta be a produkcióját, már az In questa reggia első hangjaira rányomva bélyegét. Drukkolva hallgattuk végig a nehéz áriát, izgalmasabb küzdelem volt, mint ami a vászonlepedőn folyt. Szorongásunk, aggódásunk csak az utolsó felvonásban oldódott, amikor az énekesnő szemmel láthatóan, füllel hallhatóan megnyugodott.

Liut a fiatal, vonzó Iveta Jiříková énekelte. Kiegyenlített, szép vokális és színészi produkciót láthattunk, mégis volt egy pici hiányérzetünk. Talán az énekesnő alkatával függ össze a szerepfelfogása: egy szőke, nagyon magas, nyúlánk lányalak valahogy nehezen egyeztethető össze a „piccola Liuval”, akit gyengéd babusgatást igénylő, kicsi, törékeny lénynek képzel el az ember, már csak Puccini megejtően gyengéd dallamai okán is. Jiříková Liuja nagyon bátor, nem igényel babusgatást. A hangjából is hiányzik a bensőséges líraiság, az a bizonyos „dolcezza”. De ez is egy lehetséges szerepfelfogás, és mivel az énekesnő következetesen végigviszi, nem lehet ellene kifogásunk. Timurt, az elűzött tatár uralkodót Ján Galla énekelte, sajnos, nagyon indiszponáltan, az exponált hangokkal már hosszabb ideje problémái vannak. Az előadás nagy erőssége volt a három miniszter, Ping (Daniel Čapkovič), Pang (Ondrej Šaling) és Pong (Tomáš Juhás). Bővérűen komédiáztak, igazi commedia dell’arte figurák voltak. Közülük Pingé, a baritoné a főszerep, és Daniel Čapkovič behízelgően szép, hajlékony hangú fő kancellárnak bizonyult, de a két buffo-tenor is nagyon élvezetes alakítást nyújtott. Gurgen Ovsepian méltóságteljes, jóságos Altoun császárt formált nem túl hálás szerepéből, a figura emberibb dimenziót kapott azáltal, hogy a szokástól eltérően nem a magasban trónolt. František Ďurjač figyelemre méltóan markáns mandarin volt.

A kórus vezetőjével, Blanka Juhaňákovával együtt minden elismerést megérdemel, olyan színvonalas teljesítményt nyújtott, amilyen ennek a nagy Puccini-operának az egyik legfontosabb főszereplőjétől elvárható. Többéves szünet után ismét Ondrej Lenárd vezénylete alatt szólalt meg a zenekar, nagy biztonsággal, rengeteg színnel és árnyalattal, ünnepi fényt adva az estének.