Pszichológiai árnyaltság az apokalipszis szélén

Vándorcirkusz érkezik a városba, melynek fő látványossága egy bálna. A természet csodája, vagy a gonosz megtestesítője? Furcsa, láncot csörgető tömeg lepi el az utcákat: eleinte úgy tűnik, ez a hatalmas kitömött test szítja a feszültséget. Rövidesen azonban fény derül arra, hogy valójában nem az élettelen test okolható a növekvő zűrzavarért, hanem a cirkusz másik látványossága, egy különös figura, aki követőket toboroz – azok pedig fanatikusan követik. De vannak itt mások is. Olyan, aki kiábrándult a világból, és olyan, akit még lenyűgöz a világ. És van, aki rendet akar teremteni, bármi áron. 

Roman Poláknak köszönhetjük az elmúlt évtizedek leginkább kiemelkedő hazai színpadi rendezéseit. Azok számára, akik elsősorban magyar színházi előadásokat látogatnak, ezek közül természetesen Esterházy Péter Mercedes Benze lehet a legemlékezetesebb. Esterházy a Szlovák Nemzeti Színház felkérésére írta nem sokkal halála előtt, Polák pedig parádés szereposztásban vitte színpadra a különleges történelmi revüt, melynek bemutatóját 2017-ben, már a szerző halálát követően tartották. Polák most ismét a kortárs magyar irodalom egyik meghatározó alakja után nyúlt – az évek óta Nobel-várományosként emlegetett Krasznahorkai László regényét, Az ellenállás melankóliáját vitte színre, azt követően, hogy Gabriela Magová fordításában a szlovák olvasók is megismerkedhettek vele. A 2020-ban megjelent Melanchólia vzdoru című kötetet azonos címmel ültették át a nagyszombati Ján Palárik Színház színpadára, ahová Polák egyébként 30 év elteltével tért vissza rendezni. 

Krasznahorkai-regényt színpadra adaptálni nem egyszerű vállalkozás, művei gyakorlatilag nem is szoktak színpadra kerülni – ez alól Eötvös Péter 2023-as Valuskája a kivétel, a zeneszerző utolsó, egyben egyetlen magyar nyelvű operája. Krasznahorkai prózája olyan, kifejezetten irodalmi elemeket tartalmaz, melyeknek nincs színpadi megfelelője – ilyenek például terjengős mondatai, melyek hosszú bekezdéseket, oldalakat töltenek ki.

A Krasznahorkai-megfilmesítések külön fejezetet érdemelnének. Érdekeség, hogy maga Tarr Béla, aki Krasznahorkai 1985-ös, azonos című regénye alapján készült hét órás Sátántangójával vonult be a filmtörténetbe, és akinek életműve javának alapjául Krasznahorkai-regények szolgálnak, nem nevezi filmjeit adaptációknak. Hat évvel a Sátántangó után, 2000-ben mutatták be Az ellenállás melankóliája nyomán, Hranitzky Ágnessel közösen készített Wreckmeister harmóniákat. A filmkritikusok leginkább Tarr szokatlanul hosszú felvételeit szokták párhuzamba vonni Krasznahorkai végtelen mondataival – a film egyik legtöbbet idézett jelenetében Eszter úr és Valuska hosszú perceken át, szótlanul lépdelnek egymás mellett az utcán, miközben a kamera egész idő alatt profilból mutatja a két színészt (a szokatlan felvétel ikonikussá vált, Gus Van Sant 2002-es Gerry című filmjében ismételte meg, ott Casey Affleck és Matt Damon sétál ugyanígy).

A fekete-fehér Wreckmeister melódiák számos kérdést vet fel a hatalom természetéről, de a tömeges hisztéria és egyfajta hátborzongató apokalipszis víziója is megjelenik a filmben – miközben távolinak, megfoghatatlannak hat. Roman Polák rendezése ellenben közvetlen és konkrét, mégis képes megidézni Krasznahorkai regényények szellemiségét, titokzatosságát, és az előadás az írói jellegzetességek előtt is tiszteleg.

Formai különlegességein túl Az ellenállás melankóliája valójában egy nagyon izgalmas sztori, és erre koncentrál az adaptáció is (a regényt Roman Polák és Lucia Mihálová alkalmazta színpadra, a dramaturg Lucia Mihálová és Martina Mašlárová). A történet egy személyes, és egy nagyobb volumenű szálon fut: az előtérben egy barátság történetét látjuk, két ellentétes személyiségjegyekkel rendelkező emberét, míg a háttérben egy város sorsfordító eseményei bontakoznak ki.

Susan Sontag „az apokalipszis kortárs magyar mesterének” nevezte Krasznahorkait. Az ellenállás melankóliájának helyszíne egy, a káosz szélén álló magyar kisváros, melynek vezetői képtelenek biztosítani a lakók alapvető szükségleteit. Roman Polák rendezésében egy fekete-szürke tájban találjuk magunkat. A díszlet minimalista, a színház alapvető sötétje világvége-hangulattal rezonál. Az egyetlen állandó díszletelem a színpadon az a áttetsző anyagból készült fal, melynek elemei ajtókként is szolgálnak: a fal mögött indulnak be azok az események, melyek rövidesen az egész városra kihatnak, és melyekről mi, nézők eleinte a főbb szereplők – Eszter úr (Vladimír Jedľovský) és Valuska János (Michal Jánoš), majd később Eszter úr felesége (Tatiana Kulíšková) – beszélgetéseiből értesülünk. Az utcákat ellepi a szemét, az itt lakók a társadalom perifériájának tűnnek. Helyesebben: 

a periféria itt az átlagember. A kosztümök, a kiegészítők a kommunizmus vizualitására emlékeztetnek. Egyfajta kádár-korszakbeli apokalipszis ez, áthallásokkal a mai fogyasztói társadalomra.

A történetet a karakterek pszichológiai árnyaltsága viszi előre. A fő karakterek egymás ellentettjeiként működnek, így válnak értelmezhetővé a néző számára, aki két és fél órába sűrítve kapja a történetet. Eszter György, a város köztiszteletben álló személyisége, a zeneiskola egykori igazgatója réges-rég kiábrándult a világból. Sőt, kivonult belőle, elvesztette azt. Egyedül Valuskát tartja barátjának, a város együgyűjét, aki néhányak szerint értelmi fogyatékos. Kettejük közül az egyik – Valuska – hisz a világban, egy magasabb, kozmikus rendben, másikuk már nem.

Eszter György saját feleségével is ellentétet alkot, és ez a kontraszt a regény egyik fontos motívumán, a zenén keresztül lép életbe. Eszterné, letargikus férjével ellentétben a tettek embere, s bár évek óta külön élnek, az asszony fenntartja a házasság látszatát. Eszterné vezeti a helyi a kórust, ő a tiszta hangok keresője, míg Eszter György művészileg is kiábrándult – tökéletesebb harmóniákat szeretne felfedezni annál, mint amit a mai zenetudomány tiszta összecsengésnek tart. 

Eszternét az időről időre előbukkanó kórus veszi körbe a színpadon (érdekesség, hogy ők nem a társulat tagjai, hanem egy nagyszombati énekkar, a Tirnava vegyes kórus tagjai), míg Eszter úrhoz egy beteges hangokat kiadó zongora kapcsolódik, illetve egy szürreális alak, egy Frechberger nevű vak zongorahangoló (Miroslav Beňuš).

A bálna egy óriási, két-dimenziós testként van jelen a darabban, amely időről időre a színpadra ereszkedik. 

A darab leglátványosabb jelenetei azok, amelyekben a hatalmas állat körüli térben vibrál a feszültség – amikor még nem tudjuk, mi, vagy ki az, aki a zűrzavart kelti. S bár forr a levegő, a rendezés hidegfejjel mutat rá, hogy a fosztogatás, az erőszak nem biztos, hogy a legrosszabb, ami itt történhet. A rendetlenséget felszámoló rendben ugyanis ott lapulnak a gonosz csírái. 

Eszterné látszólag az erény és az értékek megtestesítője – Tatiana Kulíšková megformálásában karaktere azonban már az elejétől fogva valami baljósat sugároz. Az új rend valójában nem más, mint egy új teljhatalom hajnala, ahol csak idő kérdése, hogy a rendrakás, a város tisztává tevése mikor hajlik át tisztogatásba.

Az ellenállás melankóliájának története megdöbbentően aktuális. Arra azonban, hogy ennyire fájdalmasan precízen mutasson rá a hazai politikai történésekre, talán még Roman Polák sem gondolt, amikor belevágott. 

A városka lakói a zűrzavar és a káosz közepette rendre vágynak. Közép-európai sajátosságunk, hogy olyan rendet teremtünk magunknak, amely már nem összeegyeztethető a demokratikus gondolkodással. Vajon tényleg diktatúrát választottunk?