Prágai átváltozások

Az egyik a napló- és memoárirodalom kvantitatív növekedése, mely a legadekvátabb műfaji formának bizonyult az emigráns lét és a normalizációs időszak egzisztenciális tapasztalatainak rögzítéséhez, a diktatúra demisztifikálásához, a nemzeti-történelmi mítoszok lerombolásához (V. Černý; J. Zábrana, L.Vaculík); a másik meghatározó vonulat pedig a fantasztikus, imaginatív, mágikus vagy metafizikus regényekkel fémjelezhető (D. Hodrová, M. Ajvaz, J. Kratochvil, J. Topol, P. Rákos, V. Macura).

Ezekben a művekben fontos szerepe van a nagyváros, különösen Prága (illetve Brünn) toposzának és kronotoposzának, amely általában egy rejtélyes, titkokkal teli, kiszámíthatatlan térként, útvesztőként jelenik meg, s ezen kívül legalább annyira titokzatos-fantazmagórikus lények (fantasztikus fauna és flóra) lakóhelye és groteszk boschi látomások, bizarr átváltozások helyszíne is. A történetek időstruktúrájában a múlt-jelen-jövő közti határok szabadon átjárhatónak bizonyulnak, ami a cselekmény rétegezett, polifónikus jellegében is megnyilvánul (mitológiai történetek, legendák, mesék, erkölcsi parabolák újraírása, archetipikus, ezoterikus és különböző szimbolikus jelentések mozgósítása). A szereplők identitása bizonytalan, rejtélyes, szüntelen változásnak kitett. Az elbeszélő kitüntetett helyzetben van, a cselekményt különböző elmélkedések, az írás és a befogadás folyamatát reflektáló, vagy a szöveget magyarázó megjegyzések szakítják meg. Daniela Hodrová Trýznivé město (A kínok városa) című trilógiája ennek a vonulatnak reprezentatív alkotása, melyet már több nyelvre is lefordítottak.

A kínok városa elsősorban a helyek, egy város (Prága) és a szereplők regénye. Sőt, a kettő egyugyanazon tapasztalat két „oldala”. A mű világképének megértéséhez ugyanis elengedhetetlen annak a misztikus térélménynek az ismerete, amelynek alapja pontosan a szereplők és a tér szoros egzisztenciális, és végső fokon ontológiai összetartozása. A regény világában az ember és a tér közti határok elmosódnak, a szubjektum (a szereplők) eggyéolvad a helylyel, azon helyekkel, melyek megtapasztalása valamilyen egzisztenciális jelentőséggel bír a számára, mert életsorsa valamilyen módon összefonódott a hely történelmével, a helyen történt eseményekkel, az ott megfordult személyek, tárgyak történetével; mintegy magával – magában „cipeli” ezeknek a helyeknek az emlékét. A szakrális helyek irodalmi változatainak felfogható titok-helyek ugyancsak őrzik a hozzájuk kötődő személyek és események emlékét. Létezésük azonban szereplőkhöz kötött. A trilógia cselekménytere főként Prága, illetve annak néhány felismerhető és nevesített utcája, tere, épülete. Jellemző, hogy Hodrová általában mellőzi a város emblematikusnak, kultikusnak számító, az irodalmi tradíció által is terhelt helyszíneit, s helyette periférikus, profánabb, „prózaibb” terekkel operál. Ugyanakkor ezek is titok-helyek, amelyeken a múlt tovább zajlik, folytonosan történik, konok ismétlődésben hosszabbítva meg önmaga tartamát.

A terjedelemhez, a cselekmény által felölelt időintervallumhoz és a térbeli mozgások gyakoriságához képest viszonylag kevés számú névvel és egyéni vonásokkal megkülönböztetett szereplőről beszélhetünk, s ők is inkább olyan figurák, akik a mű teremtette fiktív univerzumon belül mindig a többiekhez való viszonyukban érthetők és értelmezhetők igazán. Fiktív, „kitalált” szereplőkkel és valós történelmi alakoknak megfeleltethető figurákkal (Jesenius, Ján Kollár, Karel Hynek Mácha stb.) egyaránt találkozhatunk. A szereplők egymásban tükröződnek. Senki sem csak az, aminek látszik, egy kicsit mindig másra is emlékeztet. Egy-egy arcvonásban, jellegzetes gesztusban, testtartásban, a bőr, a haj sajátos kipárolgásában, illatában, egy-egy elkapott tekintetben, az ujjak görbületében, a nyak különös ívében más szereplők kontúrjai, jelei sejlenek föl. A figurák más szereplőkké, állatokká és tárgyakká egyaránt átalakulhatnak. Életsorsaik egymást ismétlik meg, élethelyzetek, cselekvéssorok, beállítódások, érzelmi reakciók és szavak ismétlődnek, térnek vissza, s ezáltal a legkülönbözőbb idősíkok csúsznak egymásra. Ezért keríti a figurákat időnként erős déja vu érzés a hatalmába, mintha bizonyos dolgokat már átéltek volna, mintha korábbi, elfeledett életük egy-egy epizódja érintené meg őket hirtelen. Identitásuk a történet előrehaladtával egyre képlékenyebbé, egyre megfoghatatlanabbá válik. Tétovázásuk, bolyongásuk, személyiségük labilitásának és meghasadásának tapasztalata összefügg Prága nem-geometrikus térbeli elrendezésével, girbe-gurba utcácskáinak, tereinek, átjáróinak, beugróinak, homályos zugainak labirintusszerű térképével.

A metamorfózisok nem kímélik a harmadik részben önmagát önéletrajzi elbeszélőként megjelenítő szerzőt, Hodrovát sem. A befejezésként választott idézet az írás motivációira, valamint a valós és a fantasztikus világ közti határok viszonylagosságára is utal: „Regényt írok, hogy át ne változzam – madárrá, bábuvá, valamilyen fantazmagóriává. A kínok városából az átváltozások városa lett… Regényt írok, hogy megőrizzem az élőket, de azért is, hogy megmentsem a múltat, a halottaimat a feledéstől, hogy kimentsem magamat belőlük… Lassan átváltozom. Amíg azonban írok, megmarad a remény egy szikrája, hogy visszatérhetek, az élethez és a tudathoz, az akarathoz, az emberi archoz. Amíg írok…”

(Daniela Hodrová: Trýznivé město, Praha, Hynek 1999)