Pozsony újra és újra visszavárja

A koronavírus második hulláma sem tudta megállítani a munkában. Lelkesen, energiával teli tért vissza régi (első külföldi!) sikerei színhelyére. Két Shakespeare-rendezése (Ahogy tetszik, Antonius és Kleopátra) után ezúttal Mika Myllyaho kortárs finn drámaíró Káosz című, több nyelvre lefordított darabját vitte színre. Három nő a lelki zűrzavar sűrűjében. Önuralmuk mellett már az életük felett is elveszítik a kontrollt, de humorral és iróniával a legdermesztőbb pillanatokban, a legfájóbb helyzetekben is képesek erőt meríteni egymásból.

Filmszerűen peregnek előttünk az események, s ezt nemcsak azért mondom, mivel a három szereplőt egyszerre látjuk a színpadon és a kivetítővásznon, hanem mert az akciófilmekhez hasonlóan itt is gyorsan váltakoznak a képek és a történések. Sodró erejű, magával ragadó „akciószínházat” kínál a közönségnek.

Ez egy zártabb jellegű darab, kis térbe íródott, ezért sokkal kisebb helyen, kamaraszínházakban szokták játszani. A pozsonyi Nemzeti stúdiója az átlagos stúdióknál jóval nagyobb, így olyan színházi megoldásokra volt szükség, amelyekkel folyamatosan életben tudjuk tartani a nézők figyelmét. S mivel három szereplője van a darabnak, az impulzusoknak folyamatosan kell érniük őket, hiszen tudják, hogy mindig csak az a színésznő jöhet be, aki kiment. Egy olyan világot kellett megteremtenem, amelyben sokkal színesebben tudnak játszani, hiszen amellett, hogy a történet többrétegű, mind a három színésznő több szerepet játszik, és nemcsak egymással, hanem a közönséggel is kommunikálnak.

Diana Mórová, Táňa Pauhofová és Monika Hilmerová remek színésznők, akik jól bírják a testi és lelki megterhelést. Nagyon sok gyorsöltözésük van az előadás során, amit technikailag is pontosan kell megoldaniuk.

Erre előre fel kellett készülni. Mandleňák Andrea, az előadás komáromi jelmeztervezője remek munkát végzett. Olyan kosztümöket kaptak tőle a színésznők, hogy pillanatok alatt le tudják vetni, vagy éppen magukra tudják ölteni. De Mester Dávidnak, a darab budapesti zeneszerzőjének sem volt könnyű dolga. Mivel nem lehetett jelen a próbákon, naponta küldtem neki a videókat, és azok alapján komponálta a zenét. Az volt a célom, hogy az előadás másfél órája olyan legyen, mint egy lendület, egy lélegzetvétel.

A színház vezetősége ajánlotta a darabot, vagy szabadon választhatott?

Sokáig gondolkoztam azon, hogy mit rendezzek. Végül azért döntöttünk a Káosz mellett, mert ez a három kiváló színésznő éppen most szabad volt. Én pedig boldogan fogtam a munkához, hiszen a darab női sorsokkal, a női lélek rejtelmeivel foglalkozik, méghozzá úgy, hogy az a férfiak számára is érdekes, hiszen sok mindent megtudnak a másik nemről. Úgy tűnik, hogy azt a magatartási formát, amit egy férfi megengedhet magának, egy nőtől a többségi társadalom még mindig nem fogadja el. A darabbeli három nő folyamatosan küzd valamiért, a mindennapok súlyait cipelve egyszer csak kifakadnak, kaotikus pillanatot okoznak maguknak és a társaiknak. Nem bírják tovább a terhelést. Ez sajnos a mai helyzetre is érvényes.

Milyen szempontok alapján osztotta ki a szerepeket?

Nemcsak a figurákon kellett gondolkoznom, hanem azon a logisztikán is, hogy melyik színésznő játssza majd a másik férjét. Ettől ugyanis még színesebb, még izgalmasabb a felállás. Három különböző nőtípus lép színre a darabban. Monika szőke, Diana barna, Táňa vörös. Diana újságírónőt alakít, aki mások sorsáról ír, miközben a sajátja romokban van. Táňa tanárnő, tele elszántsággal, hivatástudattal. Monika pszichológusnő, aki mások lelkét ápolja, pedig az övé sincs rendben, ráadásul a páciensébe szeret bele. Fekete parókában ő még egy szerepet játszik: az iskola igazgatónőjét. Az is fontos eleme az előadásnak, hogy a figurák kommunikálnak a nézőkkel. Kérdezik őket, improvizálnak, tárgyakat kérnek el tőlük, vagy a kezükbe adnak valamit.

Bár a három nő közül csak ketten testvérek, az író részéről érezhető utalások vannak A három nővérre.

Horvai István volt a mesterem, aki imádta Csehovot. A három nővér legendás rendezése volt. Nálam is van egy pillanat, amikor összekapaszkodik, kétségbeesett pillanatukban egymás vállára borul a három nő, akik közül az egyik, akárcsak Csehovnál, tanítónő. És a Káosz nőalakjai sem tudnak kimozdulni az életükből, akárcsak Irina, Olga és Mása. Nagyon erős párhuzam van a két mű között. Hol harmóniában élünk, hol káoszban, gyakorlatilag semmi nem változik körülöttünk. A darab is így fejeződik be. „Ezenkívül nem történt semmi említésre méltó. Ott ültünk csendben, és minden úgy ment, mint régen. Vagy nem?” Igen. A harmóniát könnyen szétzúzza egy kaotikus pillanat.

A poétikus záróképben egy pillanatra megállni látszik az idő.

Csillagszórót kértem. Azt mondták, Szlovákiában nem lehet kapni. Beszereztük. Utána figyelmeztettek, hogy a színpadon nem lehet meggyújtani. Végül mégis megengedték. Kiharcoltuk.

Az az első hónap, amikor képernyőn keresztül instruálta a színészeit, nemcsak nekik, önnek is eddig ismeretlen tapasztalásokat jelenthetett.

Egyáltalán nem bánom, hogy heteken át online próbáltunk, hogy otthonról, a lakásomból irányítottam a Nemzeti próbatermében ülő színésznőket. Hosszasan elemeztük a darabot, vizsgálgattuk a karaktereket. Színpadi próbára sokkal kevesebb időnk volt, mint egy normális időszakban. S mivel március óta nagyon keveset játszott a színház, tehát nem volt bevétele, szűkös anyagi körülmények között kellett létrehoznunk az előadást. Nagyon kis összegből gazdálkodtunk. Ebben a helyzetben el kellett fogadnunk, hogy olyan dolgokat kellett felhasználnunk, amelyeket korábbi előadásokban már használtak. Zárva a Broadway New Yorkban, nem játszanak a West Enden Londonban, a környező európai színházak sem fogadhatnak nézőket. Én a sors különös kegyeként éltem meg, hogy megszülethetett ez az előadás. Hogy próbálhattunk, és nézők előtt be is mutathattuk a darabot. Itt ugyanis borzasztó fontos a kontaktus. A közönség alappillére az előadásnak. Látom is az arcokon, hogy az emberek vágynak arra, hogy egy estét színházban tölthessenek végre. Ez különös élmény volt mindannyiunk számára. Minden próbán boldog voltam, amikor a hangosító beadott egy hangot, a világosító egy fejgépet, ott voltak a színészek és játszottak, a kosztümök is elkészültek… nekem ez mind nagyon nagy öröm volt.

A pandémia pecsétjét is rányomta az előadásra. Elcsattan egy karanténcsók, fekete maszkban. Ilyet sem láttunk még színpadon.

Nagyon merész dolog járvány idején játszani, hiszen beszéd közben néha ki-kifröccsen a nyála a színésznek. Egy erősebb fizikai kontaktusnál, például a csóknál elengedhetetlenné vált a maszk. Nem tehetem ki plusz veszélynek a színészeket. Egyébként nem állunk még készen arra, hogy ilyen helyzetben mit hogyan ábrázoljunk. Idő kell ahhoz, hogy ezt a szörnyű időszakot feldolgozzuk. Írók, költők, zenészek később fogják megírni, megkomponálni, hogy lelkileg, szellemileg és fizikailag hogyan éltük meg ezeket a hónapokat, amikor sokan voltunk betegek, sok embertársunkat elveszítettük, és még mindig szorongunk, nehogy elkapjuk a vírust. Ilyet még nem élt meg a világ.

Ez a jóízű munka, gondolom, nagyot lendített a lelkiállapotán.

Nemcsak a munka, ez a csodás lehetőség, hanem az a szeretet, elismerés is, amit a Nemzetiben, a kollégáktól kaptam. Volt, aki kézzel írt levelet, volt, aki emailt küldött, vagy sms-ben köszönte meg, hogy együtt dolgozhatott velem. Ez különösképpen jólesett.

Vénusz nercben című rendezése a pozsonyi Aréna Színházban nyolc éve telt házas siker.

Ez is örömmel tölt el, de ami nagyon érdekes felfedezés volt számomra: visszajött a szlováktudásom. Semmit nem felejtettem. Gyakorlatilag mindent el tudtam magyarázni, amit akartam. Az agyam mindent elraktározott az elmúlt években, és úgy látszik, nem törölt ki semmit, csak pihentetett. Most, hogy napi nyolc órában szlovák közegben voltam, és beszéltem, beszéltem, már a darab szlovák szövegét is értettem. Ezen sokszor elcsodálkoztam. Roman Poláčikkal, a Nemzeti Színház kivételes tehetségű fiatal színészével találkoztam a lift előtt, pár évvel ezelőtt játszott nálam a Vízkeresztben, a nyári Shakespeare-játékok során a pozsonyi várban. Enikő, ty mluvíš česky? – kérdezte. Vele csehül társalogtam anélkül, hogy tudtam volna. Rengeteget segített a kommunikációban, hogy értettem a színészeimet. De még az író-műfordító Feldek úrral és a lányával is el tudtam beszélgetni. Lefordította szlovákra Balassi Bálint művét, a Szép magyar komédiát. Elhozta nekem ajándékba. Ő készített nekem friss szlovák fordítást az Ahogy tetszikből. Feljöttek köztünk a régi emlékek. Labuda úr, Chudík úr, Dančiak úr, az egész akkori csapat akikkel olyan előadást hoztunk létre, hogy a nyitrai fesztiválon több díjat is kaptunk érte.

Lassan azt is elmondhatja: hazajár Pozsonyba.

Nagyon szeretem ezt a várost. Teljesen megújult az elmúlt pár évben. Fiatalos, lendületes, jól kezeli a pandémiát. Mindig szeretek ide jönni.

A szerző a Vasárnap munkatársa