Pók a patológián

Marcin Koszalka dokumentumfilmek operatőreként dolgozott eddig. A Vörös Pók az első nagyjátékfilmje, melynek műfaját lélektani drámaként, lélektani krimiként és lélektani thrillerként határozzák meg. Mindegyikből van benne valami. Koszalka maga írta a forgatókönyvet, rendezőként filmre vitte, és saját maga fényképezte. Egy olyan sajátos és eredeti (játék)filmnyelvet hozott létre, amelyre mindenképpen érdemes odafigyelni, s amelynek alapja a választott téma-tárgy dokumentarista követése. Nem egyszerű Koszalkát érteni, mert hőséről nem mesél el összefüggő történetet, cselekedeteiből nem épít fel logikusan egymásra kötődő epizódsort. Különböző helyszíneken és helyzetekben csupán követi a sokáig abszolút érdektelennek tűnő fiatalember hétköznapi (nem előbbre vivő) dolgait – például tűnődő bolyongását a téli természetben. Idegborzoló a film, ahogy egy-egy rövid snittel folyton máshova, más helyzetbe lépünk (igazából semmit sem kibontva és továbbmozdítva), ahogy nem haladunk előre, a felvetett probléma megértése felé. Ugyanakkor a Vörös Pókban ez a fajta problémafeltárás indokolható, megmagyarázható. A fiatal lengyel rendező úgy nyilatkozott, hogy a sorozatgyilkosoknak – akikről a filmje szól – nincs különös ismertetőjegyük, teljesen szokványosnak tűnnek. Filmjében egy olyan fiatalembert követ, aki – a mozgóképes felvetés szerint – lehet akár sorozatgyilkos is, de otthonában, a város utcáin, terein vagy az orvosi egyetem patológiáján figyelve őt, semmi jelét nem adja annak, hogy gyerekeket gyilkolna.

A Vörös Pók valós eseményekből, két krakkói sorozatgyilkos, Karol Kot és a Vörös Pókként ismert Lucjan Staniak történetéből merít. A hatvanas években tűntek fel, és az egész várost rettegésben tartották. Marcin Koszalka az orvosi pályára készülő Karol (Filip Plawiak) nyomába szegődik – az ő személyisége izgalmasabb a filmes elemzéshez.

A fiú jó eredményeket elérő műugró, miden feltétele megvan, hogy sikeres karriert építsen ezen vagy azon a területen. Ám tudomást szerez a körözött kalapácsos gyilkosról, nyomozni kezd utána, felkutatja, s találkozik vele a patológián, ahol dolgozik. A hatása alá kerül. Karol gyilkolni ugyan nem képes, de vonzzák és motiválják őt azok, akik tudnak, mint a Vörös Pók. Érezni akarja a gonosszá válás, a bűnbe esés következményének szorítását, és merész döntést hoz.

A Vörös Pók nem szokványos bűnügyi történet, nem a gyilkosság(ok) felgöngyölését ábrázolja. Koszalka szándékosan olyan filmet készített, amelyről a néző azzal a kétellyel jön ki a moziból, hogy ugyanazt a filmet látta-e, mint mások. Ugyanis úgy ér véget, hogy nem tesz világossá semmit, és még napokig próbáljuk összerakni, mi motiválta a fiatalembert.

[[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"257336","attributes":{"alt":"","class":"media-image","title":"","typeof":"foaf:Image"}}]]

Mégis jó a Vörös Pók. Olyanfajta továbbgondolkodásra késztet, mint Michelangelo Antonioni 1966-es klasszikusa, a Nagyítás. Az olasz film végén a főhős, a gazdag divatfotós ütő és labda nélkül teniszező, vagyis teniszjátékot imitáló emberekre lesz figyelmes, s a pálya kerítésének túloldaláról nézi őket sokáig. Amikor kirepül a (nem létező) labda, lehajol és visszadobja. Antonioni feladja a leckét: a nézőnek meg kell oldania, miről szól a teniszjelenet, mert általa adható válasz a film nagy kérdésére: történt vagy nem történt gyilkosság. Marcin Koszalka ilyen labdát dobott felénk a Vörös Pókkal.