Plusz egy fő egy puncsos sztoriban

Owen Wilson, Kate Hudson és Matt DillonTalán valami ilyesmi megfontolásból forgatták le az Én, a nő és plusz egy fő című, vígjátéknak minősített amerikai opust is – bár inkább a bohózathoz áll közelebb.

A dúsgazdag építésziroda-tulajdonos apa, Mr. Thompson nagy pompa és csinnadratta kíséretében férjhez adja lányát, Mollyt egyik beosztottjához, Carlhoz. Apa és lánya között fura társadalmi-szociális viszony van: Molly – bár minden kénye-kedve meglehetne – úgy dönt, saját maga tartja el magát, tanári fizetésből fog megélni. Elfordul attól a háttértől, amelyet apja biztosíthatna neki. Az após-vő kapcsolatból az is kiolvasható, hogy anyagilag miért függetleníti magát Molly. Mr. Thompson ugyanis igyekszik arctalan-akaratlan vőként birtokolni és irányítani Carlt, s nem is csak a szakmájában, vagyis műépítészi pályáján, hanem legszívesebben még Molly ágyában is irányítaná őt. A nagyhatalmú férfi nem tudja elviselni, hogy egy idegen pasi érzelmi vonalon is elveszi tőle a lányát. Az ifjú párnak azonban nemcsak az apa kísérő árnyéka miatt nem felhőtlen a házasélete, dúlja-fúlja azt Randy Dupree, Carl állandó jó barátja, esküvői tanúja is, a „plusz egy fő”, akit épp kirúgtak az állásából, menesztettek a helyi kricsmiben „bérelt“ alkalmi fekvőhelyéről is, vagyis az utcára került. Mélyponton van. Bekopog hát Carlhoz, hogy fedelet kérjen a feje fölé. Egyéb esetben nem is lenne abból különösebb baj, hogy egy ifjú pár befogad egy családi jó barátot, ám ezt a „plusz egy főt” Owen Wilson játssza, aki külön kategóriába tartozik. Aki ismeri eddigi pályáját, tudja, ez a szőke, esetlen bohóc sokak kedvence, bármilyen pocsék sztorit képes eladhatóvá tenni a lényével, csetlésével-botlásával, laza stílusával. Olyan figurát hoz, akinél mintha nem lennének otthon, néha hisztériáival idegesítő, máskor meg szeretetéhségével, elanyátlanodásával és infantilizmusával ennivaló alak. Nem veszi komolyan az életet, még az állásinterjún is jópofáskodik, csak ezért, hogy kiválóan elszórakoztatva magát, azt mondhassa a felvételiztetőnek: „Már a kísérletért megérte”. Borzas macska, aki mindig talpra esik. Akinek aranyból van a szíve, mindig jót akar, de jótéteményével, mivel minden cselekedete a visszájára fordul, minden bajnak az okozója, s minél inkább megpróbálja helyrehozni a miatta roszszul elsült dolgokat, annál nagyobb galibát okoz. De a végén mégiscsak ő öntheti le mindent ragacsossá oldó punccsal a végkifejletet: ez esetben ő boronálja össze az időközben – főként miatta – egymásból kiábrándult, civakodó-marakodó ifjú házasokat, Carlt és Mollyt.

Akik egyébként nélküle unalmas hétköznapokat élnének ágytól ágyig és konyhától konyháig. Nagyokat ennének és még nagyobbakat „ágyasodnának” reggeltől estig. Ebből a monotóniából legfeljebb a nászajándékokat köszönő levelek írása zökkentené ki őket. Ellaposodó házasságukban semmi perspektíva nem lenne egy ilyen „plusz egy fő” kockázati tényező nélkül – aki fenekestül forgat fel minden nyugalmat és unalmat. Amit egyébként a rendezők, Anthony Russo és Joe Russo menő színészek szerepeltetésével is igyekeznek oldani: Michael Douglas játszsza az építészigazgatót, a féltékeny s a vejére allergiás apát, Kate Hudson az érzelmeiben ide-oda változó feleséget, valamint Matt Dillon a gazdagékhoz beházasodó beosztottat, aki ifjú férjnek már az 1995-ös Majd megdöglik érte című akció-vígjátékban is túlkorosnak tűnt. Színésznek azonban nem rossz, sőt, mostanra lett igazán meggyőző. Végső soron azonban nem ők a fontosak, mivelhogy Owen Wilson a film esszenciája. Vele még jó bohóckodni – ez a szánni való, naiv klaun-figura még nem koptatta el magát az unalomig. Bírja szuflával. De ha valaki nem szereti őt és a stílusát, nem igazán fogja élvezni azt a másfél órát, amit a film kínál.