Plüssmackó, a passzív néző

Ivan Csudai abba a képzőművész-generációba tartozik, mely a nyolcvanas évek közepén mutatkozott be, festményei és grafikái a neoexpresszionizmus és a pop-art jegyeit viselik magukon. Ma a hazai festőművészet és grafika kiemelkedő alakjának számít, prominens nemzetközi galériákban állít ki, emellett a pozsonyi Képzőművészeti Egyetem professzora, az elismert 4. műterem vezetője.

Ezt az impozáns biográfiát azonban beárnyékolja egy pár évvel ezelőtti botrány, amely felett a jól értesült galérialátogató nem tud szemet hunyni. Csudait 2018-ban több volt diákja pszichikai bántalmazással és szexuális zaklatással vádolta meg. A volt diáklányok – köztük olyan, aki külföldön már elismert alkotó volt ekkor – először a közösségi médiákon írtak arról, hogy tanáruk hogyan keserítette meg a képzőművészetin töltött éveiket. Állításuk szerint a professzor megalázó modorban kommunikált velük, lekicsinylően nyilatkozott munkájukról, gyakran mások – a többi diák előtt – szégyenítette meg őket, és volt olyan is, aki szexuális zaklatásra is kitért. Az ügyet az egyetem vezetése is vizsgálta, majd arra kérte a diákokat, tegyenek feljelentést. A Denník N napilap idén márciusban tért vissza az ügyhöz, hogy megnézze, történt-e előrelépés. Nos, az egyetem etikai kódexet dolgozott ki és pszichológust is alkalmazott azzal a céllal, hogy elejét vegyék az efféle ügyeknek, Csudai ellen nem indult azonban semmiféle eljárás, amit azzal magyaráztak, hogy azt csak rendőrségi vizsgálat eredménye indokolná, az áldozatok azonban nem tettek feljelentést. Tegyük itt gyorsan hozzá, hogy téves lenne azt a következtetést levonni, hogy a diákok azért nem tettek feljelentést, mert állításaik valótlanok, vagy nem lettek volna eléggé súlyosak: bántalmazás áldozataival foglalkozó szakemberek szerint az áldozatok azért választják gyakran a hallgatást, mert nem akarják újra felidézni a traumákat. Csudai renoméja tehát nem csorbult.

Ezt az is bizonyítja, hogy a Danubiana kortársművészeti galéria az idei nyár legnagyobb időszakos kiállítását Csudai alkotásainak szenteli, egészen szeptember 4-ig. A tárlat 2021–2022-ben készült munkáit vonultatja fel, melyek kifejezetten a Danubiana kiállítótermeire lettek szabva: két emeleten tekinthetőek meg – a földszinti termeket rajzok és grafikák töltik ki, az emeleten nagy méretű akrilfestmények láthatók.

A művek leginkább a pop artot jellemzően a mindennapi életben használt tárgyakat jelenítenek meg: hol egy ülőgarnitúra, hol egy állólámpa, madár, zászló, váza, hal, napernyő bukkan fel a vásznakon. Ezek formavilágát a végsőkig egyszerűsíti az alkotó, így egyfajta ikonokká válnak, melyek különböző elrendezésben jelennek meg a vásznakon. Csudai folytonosan visszatérő eleme a plüssmaci, a Teddy bear, mely ezúttal a kiállítás központi eleme.

Az ikonok mögötti hátteret színes síkok alkotják, melyek különféle formában tűnnek fel a vásznon: egyszer úgy, mintha az alkotó ráfröcsögtette volna a vászonra a festékfoltokat – melyek hol vízfoltokra, hol sárra, megint máshol vérfoltokra engedik asszociálni a látogatót – máskor szabályos alakzatok tűnnek fel a háttérben, Piet Mondrian geometrikus absztrakciójátékára emlékeztetve. Az utóbbi egyébként Csudai egy fiatal kollégájával, Šimon Kučerával folytatott közös munkájának eredménye.

A pop art ikonizálása és a Mondrian-féle absztrahálás látszólag ellentétben állnak egymással, hiszen míg az egyik igencsak konkrét megjelenítési móddal játszik, a másikból teljességgel eltűnt a konkrétum, a tárgyi világ azzal, hogy geometrikus alakzatokká és alapszínekké absztrahálta a világot.

Csudai kiállított alkotásaiban tehát a tárgyak, a színes foltok és alakzatok alkotta síkok viszonya ad izgalmas értelmezési lehetőségeket. Egyes munkái az otthonosság érzetét keltik, azzal, hogy berendezési tárgyakat, állólámpát, ülőgarnitúrát helyez szoros közelségbe egymással, és az otthon melegét sugalló színekkel dolgozik, melyek azonban mégis furcsán tompák, egyfajta disszonanciát keltve a vásznon. A plüssmackó Csudai egyik visszatérő eleme, értelmezhetjük úgy is, hogy magát az alkotót szimbolizálja, saját melankolikus énjének megtestesítője. Nem tehet arról, ami történik a képen, a vásznon az elemek között kialakult kapcsolatok passzív résztvevője csupán. Egy kanapén kuporog, máshol bonyolultabb kontextusban jelenik meg – hol angyalszárnyakkal kiegészítve, hol halálfej kíséretében, vagy épp egy zászlóval, félig látható horogkereszttel bukkan fel – amivel az alkotó erős érzelmi töltetet sugall és szélesebb politikai jelentőséget ad a műveknek.