Pier Paolo Pasolini nyomában

November 2-a a jeles olasz író, költő, publicista, nyelvész, rendező, de legfőképpen humanista életének utolsó napja. Leszállt a repülőről, s mivel őszült és festette a haját, első útja a fodrászához vezetett. Adott magára. Hiú ember volt. Másnap fogorvoshoz készült, de este a Trattoria Pommidoróban, kedvenc éttermében Davolit és annak családját várta közös vacsorára. Akkor még egyikük sem sejtette: ott és akkor ér véget kettőjük szorosan egymásba fonódó története, amelyen egyetlen csomó volt: Ninetto évekkel korábbi döntése.

Pasolinit pár órával az „utolsó vacsora” után Róma mellett, az ostiai tengerparton meggyilkolták. A holttestet Davoli azonosította, a gyilkosság okát és körülményeit azóta is homály fedi.

Róma, de mondhatjuk azt is: Itália nem felejt. Pasolini élete, életműve ma is ugyanúgy foglalkoztatja a közönséget, mint életében. Ninetto Davoli sem fordított hátat a színészi pályának, pedig mentora halála után sokan gondolták úgy, hogy ennyi volt, nem lesz folytatás. Az első könyvesboltban, amely becsalogat, épp ott, ahol az a szörnyű, 1975. november 2-i tragédia kezdetét vette, a Termini pályaudvar kétszintes könyves üvegházában fél tucat kötet borítóján látom Pasolini arcát. Bármelyikbe lapozom is bele, mindegyikben feltűnik Ninetto Davoli neve. Közös képek, közös emlékek, hozzá írott versek, különböző forgatásokon készült felvételek. Vannak történetek, amelyek nem hordoznak titkokat. Ez is ilyen. Van eleje, közepe és vége. Tisztán látható eleje, pontosan megírt közepe és világszerte hírül adott, drámai vége.

Pasolini utolsó napját a magamfajta turista három nap mozaikjaiból rakja össze.

Előbb a ház, amelyben lakott. Róma déli városrésze, Via Eufrate 9., hét kilométernyi távolságban a történelmi városközponttól. A kék metró vonalán az EUR (Esposizione Universale di Roma, Római Világkiállítás) Magliana nevű megálló, onnan pedig vagy húszperces séta. Nagy park, odébb az olasz civilizáció modern palotája, amelyet a helybéliek – nem véletlenül – Négyzetes Colosseumnak hívnak, előtte a reneszánsz világát idéző, nagyméretű férfiszobrokkal, aztán a villanegyed sok zölddel körbevett házakkal, majd a Szent Péter és Pál-bazilika széles lépcsősorával. Onnan már csak kőhajításnyira az Eufrátesz utca, de ha nem a bazilika bal oldalánál indulunk el a jól megjegyzett címre, akkor teszünk egy félkört feleslegesen, ami furcsa mód a szemerkélő esőben sem tudja kedvünket szegni. A vasárnap délelőtti csendben ugyanis alig egy-két emberrel találkozunk, és lépésről lépésre úgy érezzük, Róma egyik legnyugodtabb negyedében járunk.

Nyílegyenes utca a Via Eufrate, párhuzamosan fut az Ostiába vezető autópályával, de az olyan mélyen van alattunk, hogy a közlekedés zaja nem ér fel hozzánk. Harmincöt kilométerre vagyunk a tengerparttól, de itt még a zöld az úr. A Via Eufrate 9-es számú ház előtt is katonás sorrendben pompáznak a fák, az első emeleti lakás teraszát pedig, ahol egykor Pasolini pihengetett, dús sövény díszíti. A ház egyik fiatal lakója nyomatékosítja, hogy valóban itt lakott a maestro, a gondnok ugyanis, nyilván megelégelve az udvarba settenkedő turistákat, inkább letagadja, sőt rendőrrel riogat, ha azonnal el nem hagyjuk a helyszínt. Semmi kedvesség vagy köszönet, csak merő fenyegetés. Amit viszont még ott, helyben konstatálunk: közel a templom is, közel Ostia is, itt a gyónás, ott a bűnbeesés helyszíne.

Az étterem, Pasolini törzshelye, a Trattoria Pommidoro a Piazza del Sanniti sarkán áll, a San Lorenzo negyedben. Csupa laza, bohém, undergroundos bár, kisvendéglő, közkedvelt bulihely. Itt menet közben is lehet olvasni – a falakról. Sok a street art és a graffiti. Este hétkor még az egész tér kihalt, csak a félreeső kiskocsma kedélyes serege hallatja magát. A Trattoria terasza inkább lehangoló, semmint felemelő látvány. Asztalok, székek egymás hegyén-hátán, úgy fest a hely, mintha szanálásra várna, vagy egy életre elhagyták volna. De nyitva az étterem bejárata. Csak úgy résnyire. Beleselkedem. Félhomály, sivárság, mintha teljesen kibelezték volna. Beljebb dugom a fejem. Valaki meglát bentről. Órájára mutatva jelzi, hogy messze még a nyitás. Majd nyolckor. Hogy asztalfoglalásról kérdezett, az csak akkor jut eszembe, amikor már bebocsátásért könyörgünk. De nyolctól már egy másik világ képe tárul elénk. Hangulatos kis hely, kellemes fényben, érezhetően törzsvendégekkel, kevés turistával. Hogy biztosan jó helyen járunk, azt a bejárati ajtón levő Pasolini-portré is jelzi. Az ajtó másik szárnya mögött egy tabló az itt megfordult, híres vendégek fotóival. Almodóvar, Nicole Kidman, Penelope Cruz – büszkélkedik a tulaj. Elegancia, otthonosság, már-már családi légkör. Ez az, ami elsőre szembeötlő. És a kemence lángoló torka. Körben a falakon bekeretezett újságcikkek a tulajról, Aldo úrról, aki ott ül a bejáratnál, előtte, a pulton egy pohár fehérbor. Nincs foglalásuk? Akkor irány a pincehelyiség, igazít útba, de amikor elmagyarázzuk, hogy Pasolini miatt jöttünk, és délben Ninetto Davolival találkoztunk, nyomban amicik, vagyis barátok leszünk, és a legjobb helyek egyikét kapjuk. Párolt zöldség, rizottóval töltött paradicsom, kemencében sült krumpli, zöld spárga – ezt a tányért, ezeket az ízeket már nem fogom elfelejteni soha. Itt mindenki fratello és sorella, fivér és nővér kedélyesen szólítva, az ételek fenségesek, az árak pedig egyáltalán nem horrorisztikusak. És igen, ott, a sarokban ült gyakran Pier Paolo, mutatja signore Aldo, és ott falatozott azon a bizonyos utolsó estén is, teszi hozzá, de nem egyedül, Ninettóval és a családjával. Felszabadultak voltak, szemmel láthatóan jól érezték magukat.

Signore Aldo és a non plus ultra Trattoria Pommidoro bizonyára azért is állt olyan közel Pasolini szívéhez, mert a finom falatok után innen indult nem kis étvággyal hódító útjára, vagy inkább éjszakai portyára, amelynek első állomása a Termini környéke volt. Róma központi pályaudvara az ország különböző pontjairól vonzotta a csórókat, prostikat, striciket. Pisából, Firenzéből, Nápolyból óránként futnak be a vonatok, a Termini falai körül vagy épp az Amerigo Tot alkotta homlokzat alatt bárki könnyen jut „friss húshoz” még ma is. Pasolini számára is ez volt a legbiztosabb lelőhely. Ha a társadalom felsőbb köreiben felnőtt szépfiúkra bukott volna, nem itt válogat, hanem egy elegáns szórakozóhelyen. Neki azonban a proli fiúk, a szegénynegyedekben sínylődő tizen- és huszonévesek kellettek. A pályaudvar sötét zugaiban pedig gyorsan meglelte, amit keresett. Giuseppe Pelosi egy volt a sok közül, Pasolini életében az utolsó. Széles ajka miatt Békának csúfolták a társai. Beült a kocsiba a rendező mellé, és meg sem álltak a tengerpartig. A mindenszentek és halottak napja közti éjszakán az tűnt a legzavartalanabb, a legbiztonságosabb helynek az ilyenfajta vágyakhoz.

Metróval a Termini pályaudvarról egyetlen átszállással eljutunk Ostiába, a rómaiak kedvelt nyaralóhelyére. Nem hosszú az út. Alig több fél óránál. Kocsival még annyi sem. Ma már barátságos, elegánsan kiépített partszakasz, villákkal, nyaralókkal, nappali bárokkal, kisboltokkal. Akkor, a hetvenes évek közepén, azon a bizonyos novemberi éjszakán minden bizonnyal más arculatát mutatta Ostia. A tengerpart is máshogy festett. A leírások alapján egyáltalán nem lehetett veszélytelen hely, fényt csak a hold és a csillagos ég adott, az első házsorok jóval messzebb álltak őrt, mint most. Pelosi tizenhét éves, Pasolini ötvenhárom. Egy sokoldalú, világszerte elismert művész és egy erős öklű utcagyerek. Hogy pontosan mi zajlott le köztük, és kik voltak a társai a szörnyű tett elkövetésében, arra azóta sem derült fény. A gyilkosság helyszínén ugyanis olyan ruhadarabokat és lábnyomokat is találtak, amelyek sem Pasolinihoz, sem Pelosihoz nem tartoznak. A rendőrségi dokumentumok alapján Pasolinit előbb egy doronggal véresre verték, majd autóval többször is végighajtottak rajta. Holttestét a tengerpartnak azon a részén találták meg, ahol a helybéli kölykök napnyugtáig rúgták a bőrt. Pelosit sok évre elítélték, szabadulása után a bíróság előtt tett vallomásában teljesen ártatlannak vallotta magát. Állítása szerint hat suhanc tűnt elő a sötétből, ők végeztek a rendezővel. Sokan arra következtettek: a baloldali rebellis Pier Paolo Pasolinit politikai okokból ölték meg szélsőjobboldali szervezetek erre a célra felbérelt emberei. Pelosi közreműködésével tőrbe csalták, és brutális módon kioltották az életét. A gyilkosság körülményei sosem tisztázódtak. Az igazságot Pelosi vitte sírba.

Ostia tengerpartján, a hajdani hidroplánállomás közelében – ahol ’74 nyarán, miután a poros és szeméttel borított lapályt buja növényzetű mitikus természetté változtatták, hogy ott forgassák le Az Ezeregyéjszaka virágai legérzékibb jeleneteit –, a gyilkosság helyszínén ma emléktábla jelzi, hogy élt egyszer egy Pier Paolo Pasolini nevű férfi, aki itt vesztette életét, s azon a rettenetes novemberi éjszakán csak az ég és a tenger siratta.

Másnap pedig Ninetto Davoli. A holttest azonosítására ugyanis őt kérte fel a rendőrség.

Szabó G. lászló
A szerző a Vasárnap munkatársa