Pasolini udvari színésze volt

„Még a döntéseimbe is besegít” – mondja a ma is derűt és jókedvet sugárzó római popolano a Via Principe Amedeo talán legcsendesebb kávézójában, nem messze a Termini pályaudvartól, ahonnan 1975. november 2-án Pier Paolo Pasolini fiatal utastársával elindult az ostiai tengerpartra, ahol egy elhagyott focipályán a végzete várta. Ninetto Davoli a rendező egyik fő színésze és munkatársa volt, aki a forgatási helyszínek és az amatőr szereplők megválasztásában is mellette állt, magánemberként pedig meghitt kapcsolat fűzte őket egymáshoz. Pasolini tragikus halála mind a mai napig feldolgozhatatlan emberi és művészi veszteség Davoli számára, de hogy mestere remek színészt formált belőle, azt az is bizonyítja, hogy 1975 óta legalább annyi filmet forgatott, mint addig, Pasolini fénykörében. 1981-ben Jancsó Miklóstól is szerepet kapott. A zsarnok szíve, avagy Boccaccio Magyarországon is kellemes emlék az életében, bár amikor szóba hozom a filmet, elsőre kacagva annyit mond csupán: „Mindenki magyarul beszélt mellettem, én meg semmit nem értettem.” Harmincnyolc év telt el azóta. Ninetto Davoli külsőleg csupán annyit változott, hogy a filmbeli göndör, fekete fürtjei már teljesen kifehéredtek, tekintetéből azonban nem hunyt ki a tűz, gesztusai ma is ugyanolyan energikusak, szavai mögött fikarcnyival sem kevesebb a szenvedély, mint amikor a Lumumba utcai filmgyár műtermében, A zsarnok szíve forgatási szüneteiben hallgattam őt.

Emlékszik még, hogyan fogadta Jancsó Miklós felkérését Filippo, a bolognai színész szerepére, aki szerint „A csepűrágónak csupán akkor van sikere, csak akkor ismerik el, ha nem az igazat mondja”?

Örültem nagyon, és lelkes voltam, hogy ilyen nagy rendezővel dolgozhatok. Ismertem Jancsó Miklóst, hiszen Pasolini barátja volt. Kint élt évekig Rómában Giovanna Gagliardóval. Vele írta A zsarnok szíve forgatókönyvét is. Nagyon magával ragadott a filmezési technikája. Úgy éreztem magam, mintha színházban játszottam volna. Egy hétig próbáltunk egy hosszabb jelenetet, a mozgásokat, járásokat, aztán az egészet egyszerre felvette. Ilyennel én sem azelőtt, sem azóta nem találkoztam. Óriási tapasztalás volt ez számomra. Kifejezésmódjában, érzékenységében nagyban hasonlított Pier Paolóra, de igen… Jancsó, az Jancsó! Rendkívül különleges alkotó volt. Arra is emlékszem, hogy nagyon nagy magyar színészekkel dolgoztam együtt, és remekül éreztem magam a társaságukban.

Láttam egy szovjet vígjátékban is, Eldar Rjazanov rendezésében. Az olaszok hihetetlen kalandja Leningrádban. Ez volt a film magyar címe.

Érdekes. Nálunk egészen más címmel ment. Egy őrült futam Oroszországban. Ez sem rossz! Szovjet–olasz koprodukció volt a film, én egy bolondos kincsvadász vagyok benne, de elsőként nem is a rendezőt emelném ki, hanem az orosz kollégát, Andrej Mironovot. Zseniálisan játszott. Vittorio Gassmanhoz tudnám hasonlítani őt. Ugyanaz a kaliber.

Abel Ferrara Pasolini utolsó napjáról készült filmjében láttam önt legutóbb. Mennyire tartja hitelesnek az alkotást? Valóban minden úgy történt azon a bizonyos utolsó, novemberi napon, ahogy a rendező mutatja?

Ez a film puszta lelkesedésből készült. Ferrara amerikai állampolgár, de évek óta Rómában él, és szereti Pier Paolo életművét. Filmjével azonban nem az igazi Pasolinit idézi meg. Rengeteget beszélgettem vele, aztán hirtelen minden másképpen alakult. Ez a mai napig zavar egy kicsit. Arról nem is beszélve, hogy Pasolini utolsó huszonnégy órája nem fér bele egy ilyen filmbe. Ezzel együtt csodálom Ferrarát, mert képes volt megvalósítani az álmát. Évek óta készült erre a filmre. Willem Dafoe játssza Pasolinit. Elképesztő, mennyire hasonlít rá. Nála autentikusabb színészt nem is találhatott volna a rendező erre a szerepre. Én abban segítettem őt, hogy a lehető leghitelesebb legyen a kamera előtt, hogy kölcsönöztem neki Pasolini ruháit, aranyláncát…

…mindezt otthon őrzi, a szekrényében?

De nincsenek külön rakva! Az ingei az én ingeim között, a pulóvere az én pulóvereim között, a nadrágjai az én nadrágjaim között, a zakói a zakóim között vannak.

Csoda, ha róla álmodik?

Általában olyankor álmodom róla, ha új munkába kezdek.

Mi azt szoktuk mondani: ha valaki kilép az életünkből, akkor neki is, nekünk is jobb, ha elengedjük őt.

Mi nem hagyjuk magukra a szeretteinket. Pier Paolo is gyakran mondogatta, hogy addig él az ember, amíg van valaki, aki gondol rá. Akkor halunk meg, ha már nem emlegetnek bennünket.

Kilenc filmet forgattak együtt. A Máté evangéliuma volt az első, amelyben egy pásztorfiú alakjában tűnik fel, Az Ezeregyéjszaka virágai az utolsó, amelyben a fékezhetetlen vágyaiért csúnyán lakoló Azizt formálta meg.

Lett volna tizedik, tizenegyedik közös filmünk is, ha azon a szörnyű éjszakán, az ostiai tengerparton nem végeznek Pasolinivel.

Ma milyen az élete nélküle?

Akkor éreztem szörnyen magam, amikor meghalt. Engem hívtak be a rendőrségre, hogy azonosítsam a holttestet. Azt az érzést nem tudja kioldani a lelkemből semmi. Hatalmas űr lett benne. Pier Paolo elmondhatatlanul fontos ember volt az életemben. Rengeteget tanultam tőle. Olyan dolgokra nyitotta fel a szemem, amelyeket később magam is megtapasztaltam. Sokat mesélt például az élet árnyékos oldaláról. Most, hogy velem is meglódult az idő, gyorsan kiszalad a számon, hogy igazad volt, Pier Paolo, ebben is igazad volt!

Maradt még ember az életében, aki ugyanolyan közel állt Pasolinihez, mint ön?

Már csak egyvalaki. Dacia Maraini írónő, aki Alberto Moravia élettársa volt. Vele tartom is a kapcsolatot. Már elmúlt nyolcvan, de még mindig nagyon szép nő. Ír, utazik, a tévében szerepel, és reklámozza Pier Paolo filmjeit.

A mai olasz filmművészetben érezhető még valakinél Pasolini hatása?

Nem tudok nevet mondani. Szerintem nincs ilyen rendező. Pier Paolo bátran élt, bátran írt, bátran nyilvánított véleményt, és bátran alkotott. Ki merte mondani, amit látott, és amit gondolt. Vállalta a kockázatot bátor kijelentéseiért. Harminckét bírósági ügye volt, de a végén mindig felmentették. Ha írt vagy nyilatkozott valamiről, azonnal figyelmeztették. Nem engedte, hogy bármiben is befolyásolják. Számomra ma is példamutató a magatartása.

Már az első filmjeiknél egymásra hangolódtak?

Pier Paolo szeretett engem, és én is szerettem őt. De a kamera előtt, amikor másvalaki bőrébe kellett bújnom, eleinte úgy beszéltem és úgy mozogtam, hogy neki nem tetszett. Nem voltam természetes. Mindig másvalakit utánoztam. Pier Paolo megkérdezte: „Nino, te ezt tényleg így mondanád?” Nem, nem igazán, válaszoltam. „Jó, akkor most mondd úgy, ahogy te mondanád!” Így tanított, így vezetett, így formált ő engem. És amikor erre gondolok, mindig segít a döntéseimben.

Ma, amikor színházi előadások, balettek, zenés darabok születnek Chaplinről, gyakran eszembe jut a Canterbury mesék, Pasolini élettrilógiájának második része, amelyben egy született pernahajdert alakít, akinek az alakját Charlie Chaplin ihlette. De kapcsolódik ehhez a filmhez másvalami is, ami annak idején nagyon elkeserítette Pasolinit. Közölte vele ugyanis, hogy beleszeretett egy lányba, akit később feleségül vett. Született is két fiuk. Pasolini után az egyik a Pier Paolo nevet kapta, a másik Guido lett, mert így hívták Pasolini tragikus sorsú testvérét.

Mielőtt a Canterbury mesék forgatását elkezdtük volna, rengeteg Chaplin-filmet láttam. Volt egy kis mozi a lakásunk közelében, oda jártam. Pier Paolo ugyanis egy kicsit az ő Chaplinjét látta bennem. Szerette a humoromat, a jókedvemet, hogy örökké vidám vagyok és felszabadult, hogy egyfolytában szórakoztatom a környezetemet. De soha nem kért arra, hogy utánozzam Chaplint. Azt nem akarta.

Pasolini halála után nyilván rengeteg felkérést kapott. Ha csak „mesedélutánokat” tartott volna róla Olaszország különböző városaiban, abból is jól megél. Ilyesmi szóba sem jött annak idején? Hogy egyfajta önálló estekkel idézze meg mindazt, ami összekötötte kettőjüket?

De igen, voltak ilyen felkérések. Egyet sem vállaltam.

Mostanában mennyit dolgozik?

Van munkám elég. Film, tévé, színház, mindig jön valami. Próbálok úgy élni, ahogy Pier Paolótól tanultam. Hogy minden nap értelmesen teljen el.

Foglalkoztatja olykor-olykor a gondolat, hogy mi mindent köszönhet Pasolininek? A nép egyszerű fiaként kezdte mellette, s ma ott a neve az egyetemes filmművészet nagykönyvében.

Én ezzel nem foglalkozom. Egyébként nemcsak ezt a kilenc filmet köszönhetem Pier Paolónak. Azt is, hogy dolgozhattam a Citti fivérekkel, Sergióval és Francóval, Bernardo Bertoluccival és másokkal, hogy közelebbi kapcsolatba kerülhettem Alberto Moraviával, a nagy olasz íróval. Nem akarok dicsekedni. Inkább azt mondom: szerencsés voltam, és ma is annak tartom magam. Örülök, hogy így alakult az életem. Sokat dolgoztam és jókat.

Hihetetlen, hogy lassan betölti a…

… nekem is az. Felfoghatatlan.

Mert tényleg csak a haja színe változott meg.

Az is csak azért, mert befestettem.

Aha! Én is. Csak az enyém egy kicsit sötétebbre sikeredett.

A szerző a Vasárnap munkatársa