Pénzes Tímea: A bőség zavara, avagy óvodai hercehurca

Nap mint nap döntéseket kell hoznunk, fontos és kevésbé fontos, rövid távú és hosszú távú döntéseket, ám egy kevésbé fontosnak vagy rövid távúnak tűnő döntésről is kiderülhet később, hogy az egész életünkre hatással van. Azt már megszoktam, hogy tömérdek mosópor vagy fogkrém közül választhatunk a hiperszupermarketekben, sőt a legkisebb boltokban is, de a napokban az óvoda felől kell döntenünk, ami valamivel nagyobb kaliberű döntésnek tűnik. Az óvoda gyermekeim számára szó szerint a rendszerrel való ismerkedésüket jelenti. Nem mintha itthon nem lenne rendszer, mert egyfajta rendszerünk – nekik köszönhetően – kialakult, amibe nekem csekély a beleszólásom (szerencsés módon szinte óramű pontossággal, mindig ugyanakkor és egyszerre alszanak el és éheznek meg), most azonban egy külsőleg meghatározott rendszerrel ismerkedhetnek meg, ami nem feltétlenül esik egybe az általuk kialakítottal. Kevesebb helyet kap az egyéni akarat és többet az alkalmazkodás. Nyakunkba vettük hát kerületünk óvodáit, ahol az egyikbe kötelezően fel kell venniük a porontyaimat, de a többiben is akadnak szabad helyek „külsősöknek”. A nyílt napok lehetőséget kínálnak egy kis kóstolgatásra, így nap mint nap más-más óvodában és más-más gyerekekkel játszunk, hogy felmérjük, melyik óvoda felelne meg a legjobban... Az én igényemnek? Vagy gyerekeim igényeinek? Közös nevezőre hozhatók az igényeink?  Az óvodákban figyelemmel követem gyerekeim viselkedését, feloldódnak-e vagy sem, de rá kell jönnöm, hogy mindenütt jól érzik magukat, a „nagyok” azonnal bevonják őket a játékba, örülnek új játszópajtásaiknak. Szóval ez alapján nem jutunk dűlőre, pedig már abban bíztam, hogy átruházhatom rájuk a döntést, átháríthatom rájuk a felelősséget, döntsenek ők maguk a saját sorsuk felől – gyermeki intuíciójuk alapján. Ha már a nevüket nem választhatták meg, legalább az ovitémába lehessen beleszólásuk. A mai óvodák ugyanis felkínálják, hogy a döntésnek a gyerek is legyen részese, sőt aktív résztvevője, ő választhat óvodát, csoportot és óvónénit. De az én gyermekeim leginkább játékot választanak. Ezért más taktikához kell folyamodnom: átböngészem az óvodai ismertetőket, hátha az óvoda arculata, hitvallása több támponttal szolgál. Fel kell mérnem alaposan a terepet, nehogy úgy járjunk, mint az egyik ismerősünk, aki szerint még egy kétszáz kilós malacot is könnyebb levágni, mint a lányát felöltöztetni és elcibálni oviba. Nyilván nem szeretném, ha disznóölést – tulajdonképpen dupla disznóölést – idéző küzdelemmel kezdődne minden egyes reggelünk. Ovijárásaink során rá kellett jönnöm arra, amit valójában már tudtam: minden ovi más, és mégis mind egyforma. Mindenhol játszanak, rajzolnak, gyurmáznak, verseket és mondókákat tanulnak, futkosnak, tornáznak, csúszdáznak, homokoznak, alvás előtt mesét hallgatnak. Egyiknek azonban kisebb, másiknak nagyobb az udvara, vagy egyáltalán nincs udvara és a közeli játszótérre hordják ki az ovisokat. Az egyik ovi felszereltsége jobb, mint a másiké, az egyikben használtabbak a játékok, mint a másikban.  Na de ami talán lényegesebb, felfogásban is különböznek, mindegyiknek más az elképzelése a gyereknevelésről: az egyikben mindent szabad, a másikban korlátokat szabnak. Ezen kívül mindegyikben más programokat és foglalkozásokat kínálnak, és más elfoglaltságokra helyezik a hangsúlyt. Egyikben a környezettudatosság, a szelektív hulladékgyűjtés és a veteményeskert pátyolgatása a cél, a sok mozgás és a matematikai ismeretek bővítése, a másikban a kézműveskészségek fejlesztése, a harmadikban a gyerek kötetlen fejlődése.  Az egyik oviban bábszínházba, cirkuszba és a reptérre hordják a gyerekeket, a másikban állatkertbe és múzeumokba, vagy a Balatonnál nyaralhatnak kedvezményes áron. Az egyikben életkor szerint alakították ki a csoportokat, a másikban vegyesen játszanak kicsik és nagyok, és jót-rosszat elleshetnek egymástól. Van, ahol legfeljebb húsz fő lehet, és van, ahol huszonöt.  Az egyik oviban bármit magával hozhat otthonról a gyerek, még anyuka hálóingjét is, ha megnyugvást jelent számára. Valahol engedélyezik a cumit, máshol viszont nem, mert fokozatosan azok is visszaszoktak rá, akik végre leszoktak, vagy rászoktak, aki sosem cumiztak.  Van, ahova fél kilencig be kell érni, hogy játszhassanak egy jót a csoportos foglalkozások előtt, nehogy elvonja figyelmüket a játék, a másik helyre délben is érkezhetnek, ha szeret heverészni a gyerek és a szülők is megtehetik. Egyikben hittanra, néptáncra, angoltanulásra, zenés foglalkozásra és úszásra is lehetőség van, a másikban nincsenek foglalkozások, egész nap kötetlenül játszanak, mert a játék mindennél fontosabb, és jobb, mintha kötelező foglalkozásokkal terhelnék a gyereket.  Máshol úgy gondolják, hogy a csöppségek elméje igencsak fogékony, ilyenkor kell elkezdeni ismerkedni a nyelvvel, zenével és minden egyébbel. Egyikben lehetőség van anyás és fokozatos beszoktatásra, a másikban a harmadik napon már kötelező az ottalvás, tehát nem ücsöröghet az anyuka hetekig a folyosón egy padon, hogy bármikor kifuthasson hozzá a csemetéje, hanem hipp-hopp bedobják a mélyvízbe.  Miközben az egyik óvónő a tornaterem fontosságára hívja fel a figyelmet, visszakalandozom a gyerekkoromba. A tornateremre egyébként minden oviban kiemelt hangsúlyt fektetnek. Pedig érdekelt is engem egykoron, van-e tornatermünk, modern-e vagy sem, vannak-e benne fejlesztő játékok, és ha igen, milyenek, ha jókat futkoshattunk és bújócskázhattunk és fogócskázhattunk a szabadban vagy egy nagyobb teremben?  Az én szüleim nem jártak nyílt napokra és nem választhattak számos ovi közül. Mennyivel könnyebb volt a dolguk, gondolom, mégis mennyivel nehezebb. A szoci időkben nem hánykolódtunk a lehetőségek végtelen tengerén. Legfeljebb ábrándozhattunk. A faluban, ahol tízéves koromig éltem, csak egy ovi volt, tőlünk ötven méterre. A szüleim valószínűleg nem filozofálták túl a kérdést, hogy milyen oviba vigyenek bennünket. A szomszéd faluba vagy városba hordani elég nonszensz megoldás lett volna. Ovinknak tavasszal zöldbe borult az udvara, és a Vág felől érkező friss szellőknek köszönhetően mindig harapnivaló volt a levegője. A folyóparti ártérben falevelet szedtünk, a gallyakból bunkert építettünk, rohangáltunk, dalolgattunk és vígan gurultunk le a töltésről.  Nem tudom, milyen foglalkozásokat és programokat kínált az ovim, nem is volt lényeges. Sokkal lényegesebb, hogy volt gyerekkorom. És szeretnék az enyémhez hasonló gyerekkort biztosítani a gyerekeimnek is, csak éppen egy nagyváros kellős közepén. Ahol bármelyik óvodát választom is, olyan ártatlan óvodát, mint az én kis gyermekkori óvodám, nem találok. Lehet bármilyen hitvallása és bármennyire felszerelt, kínálhat bármilyen gazdag programot és foglalkozást.