PENGE

Magvető, Budapest, 2006

Különös, öntörvényű könyv Kemény István Élőbeszéd című kötete. Úgy szegül szembe a kortárs magyar irodalom uralkodó lírai köznyelvével, hogy egyrészt visszanyúl a magyar irodalom ún. posztmodern fordulat előtti problematikájához (metafizika, a lét kérdései), másrészt a posztmodern kérdésfelvetések új szintjére helyezi magát (a marginálisnak, elnyomottnak, kiszolgáltatottnak adott hang).

Az Élőbeszéd kezdődarabja, a Kesztyű című vers is a kiszolgáltatottságról beszél. Első szinten ez a tapasztalat egy utcára dobott vagy elveszített kesztyű létében jelenik meg. A versben magányosan fekszik az úttesten, átfolynak rajta a közlekedési lámpa színei, húznak el fölötte, mellette az autók. Kemény szövegében azonban egy idő után szinte érzékelhetetlenül átfordulnak, megfordulnak a viszonyok: a vers végén már nem a magányos kesztyű az esendő, hanem a magányos, éjszakai autós, aki megáll a kesztyű előtt, mert azt hiszi, hogy az egy sün, egy élő lény. De ebben a kidobott tárgyban az autós saját magát ismeri fel; önmagára ismer a kiszolgáltatottságban, az esendőségben, a lét végességében.

A kesztyű párja lehet a Fel és alá az érdligeti állomáson című remekmű, amely a kelet-közép-európai sors kérdéseit veti fel az emlékezés során: „A gazban román cigarettás doboz, / és bánat a szívben, / leszegett fej, erős napsütés, / még mindig fiatalnak látszom.” A múlt paradox módon azért válik a vers legfőbb szereplőjévé, mert nincs helye, rögzíthetetlen, vagyis mindenhol, mindenben megjelenhet, és meg is jelenik. Olyan, mint a vonat üvegablaka: láthatatlan, mégis rajta keresztül látjuk a tájat, a távolságokat saját vonatfülkénkbe zárva. Kemény egy beszélgetés során arra utalt, hogy térségünkben nem valósult meg a múlt átadása: a szülők, nagyszülők nem mesélik, mesélték el gyerekeiknek, unokáiknak a múltat, inkább hallgattak, s ez az össznépi felejtés, össznépi amnézia hamis biztonságérzetet és torz önértékelést eredményezett. Nem véletlenül jelennek meg a versben az „örök vesztes-külsejű emberek” a „félrenevelt múlt” kontextusában.

A címadó Élőbeszéd ciklus különös, balladás halálvers, az Egy hét az öreg Káinnal olyan Káin-verseket tartalmaz, amelyek megszokott, örökölt elképzeléseinket teszik kritika tárgyává: „Ő volt Káin? Tényleg? Ne mondja! / Az a kisöreg? Pont az? Ki hitte volna! / Mindig olyan szerényen köszönt. Várjon csak... ő csinálta a vízözönt!” A múlt ebben az idézetben megint csak elfeledett, öszszezavart, könnyen vett és könnyen megbocsátott jelenként szerepel, miközben Kemény nem a bosszúról, nem a mindent relativizáló belenyugvásról, még csak nem is a felszínes gúnyról, hanem szinte a kötet minden versében a nem felejtő megbocsátásról beszél mint követhető magatartásról: „Kétszer kettő pedig négy. / Ha sosem mondom el – elfelejtik, / ha túl sokszor mondom – nem hiszik el. / És gúnyolódni tilos.”

A kortárs magyar posztmodern költészet ironikus, parodisztikus, humoros, nyelvjátékos hangja teljesen hiányzik Kemény kötetének verseiből: ebből, valamint Térey János, Borbély Szilárd, Lövétei Lázár László nemrég megjelent köteteiből akár egy új lírai paradigmaváltásra, egy új költészeti kánon létrejöttére is következtethetünk, egy megkomolyodott, lételméleti kérdésekkel foglalkozó, identitást feszegető költészetfelfogásra. Ez a költészet a posztmodern szövegszerűség, intertextualitás, nézőpont, tapasztalat birtokában képes új, megváltozott nyelvet működtetni. Talán éppen ennek az új lírai köznyelvnek a kialakulatlansága okozza, hogy az Élőbeszéd némely szövegében, főleg az Élőbeszéd és a Semmieset ciklus darabjaiban meglehetősen gyakoriak az üresjáratok, néha Kemény mintha túlírta volna egyes verseit. De még ezekben a szövegekben is megjelenik a katartikus esztétikai élmény, amely csak a kiváló irodalom sajátja.

Németh Zoltán kritikai rovata