Pavarotti itt maradt

Pavarotti, a világsztárként is egyszerű gondolkodású és közvetlen stílusú ember, az ízig-vérig olasz egyéniség, aki számára a zene és a siker, a közönség érte való rajongása ugyanolyan természetes volt, mint egy jókora adag nápolyi spagetti, Ron Howard, az Oscar-díjas amerikai rendező most bemutatott, kétórás dokumentumfilmjében is pont olyan, amilyennek halála napjáig, 2007. szeptember 6-ig ismertük. Maga volt a mediterrán napfény, a férfiúi báj, a végsőkig nyitott lélek. Egy szeretetre és csodálatra méltó ember, aki élő adáson is ugyanazzal a perfekt technikával énekelt, mint a lemezein, s a magas hangokat is ugyanazzal a könnyedséggel szólaltatta meg, mint ahogy a Bohémélet negyedik felvonásában azt mondta: „Lavorian, lavorian!” (Dolgozzunk, dolgozzunk!) Nem mellesleg ez töltötte ki élete minden napját. A munka. A tanulás. A felkészülés.

„Elég csak rágondolnom a zenére, máris szétárad bennem a boldogság.”

Ez a boldogság, ez a hivatását kitöltő derű, mérhetetlen életöröm süt át Howard alkotásán is, amely ezekben a hetekben a Pavarotti-rajongók széles táborát örvendezteti meg világszerte, de azokat is, akik a film révén most kerülnek igazán közel hozzá. Howard mestere a szakmájának. Ő rendezte a Lánglovagokat, Tom Cruise és Nicole Kidman főszereplésével a Túl az óperenciánt, az Apollo 13-at, Mel Gibsonnal a Váltságdíjat, de ő jegyzi az Egy csodálatos elmét, A Da Vinci-kódot, az Elcserélt életeket, valamint az Angyalok és démonokat. Zenés dokumentumfilmet sem most készített először. Eight Days a Week címmel a Beatles napjait mutatta meg, majd a Jay-Z nevű rapper által rendezett Made in Amerika fesztivál kulisszái mögé nyújtott betekintést. Friss alkotásának a lényegét három kulcsszóval írta le: a hang, a titok, a legenda. Operaszakértőnek egyáltalán nem tartja magát, de arra, hogy bemutassa s egészen közel hozza korunk kétségkívül legnagyobb operaénekesét, aki mesterien, a legfinomabb eszközökkel kötötte össze a magas művészetet és az operakultúrát, szívesen vállalkozott. Egyszer találkozott is Pavarottival, aki ott, helyben lenyűgözte őt.

„Ez a film számomra is lehetőséget adott arra, hogy nézője lehessek azoknak az eddig sosem látott felvételeknek, bizalmas beszélgetéseknek, amelyek Luciano családtagjaival és legközelebbi barátaival készültek – mondja Ron Howard. – Ezekhez vettünk fel még harmincöt egészen friss interjút a művész első és második feleségével, három lányával, növendékeivel, színpadi partnereivel, menedzsereivel, koncertszervezőivel. A legizgalmasabbak azok a beszélgetések voltak számomra, amelyekben a szűk családja vallott róla. Nem volt könnyű rávenni őket, hogy kamera elé álljanak. Nekik vagyok most a leghálásabb, hiszen velük folytattuk a legbensőségesebb beszélgetéseket, amelyekből szinte tapinthatóan árad az emberség. Ez adja szerintem a film legnagyobb értékét, ők rajzolják meg a legbátrabban azt a pályaívet, amelyet Pavarotti minden nehézséget leküzdve megtett.”

Nem ez az első dokumentumfilm a magas cé királyáról. Csak úgy kapásból: volt a Pavarotti: mindörökre, A tenorkirály, az Arena: Pavarotti, az utolsó tenor, legutóbb pedig az Egy legenda elköszön. De olyan portréfilm, amelyben az első és a második felesége is megszólal, ez idáig nem készült. Howard pedig – okkal – erre is büszke.

„Ha Adua Veroni, az első felesége, vagy a Pavarottinál harminc évvel fiatalabb Nicoletta Mantovani, akivel 2003-ban kötött házasságot, nemet mondtak volna a felkérésünkre, egyáltalán nem vállaltam volna ezt a munkát. Nem láttam volna értelmét. Mi mást ábrázolhattam volna nélkülük, mint egy fényes, egészen a csillagokig ívelő pályát rengeteg ovációval, elismeréssel, kimagasló alakításokkal a világ legrangosabb operaszínpadain és százezreket befogadó sportstadionjaiban. Ami meglepő volt számomra: a rengeteg fájdalom és mélységes csalódás ellenére továbbra is szereti őt az első családja, elhagyott felesége és három felnőtt lánya. Szemmel láthatóan megerőltető lelki feladat volt számukra, hogy a kamera előtt tárják fel azokat a fájdalmakat, amelyeket akkor éltek meg, amikor Pavarotti közölte velük, feleségül veszi a világ előtt jó ideig titkolt, fiatal szerelmét, Nicolettát, akitől aztán kislánya született. Adua Veroni ma már megértően és megbocsátóan beszél szeretett Lucianójáról. Sem ő, sem a lányai nem felejtenek, de már megbékéltek apjuk kései döntésével. Megdöbbentő hallgatni őket, amikor arról beszélnek, hogy együtt állták körbe Pavarottit a halálos ágyánál. Még a régi szerelmei közül is felbukkantak néhányan, hogy utoljára lássák őt, és ezt az első és a második felesége is emelt fővel viselte.”

Adua asszony, ahogy az a szavaiból kitűnik, sokáig nem érezte veszélyben a házasságát, hiszen Modenában katolikus környezetben élt, ahol a válás szóba sem jöhetett. Pavarotti mégis keresztülvitte akaratát: házasságot bontott és újat kötött. De másodszorra már nem templomban, hanem színházban. Új feleségétől ikrei fogantak, de a kisfiú halva született, kislányukkal pedig csak négy évet tölthetett. 2007 szeptemberében tőle is örökre el kellett búcsúznia.

„Pavarottinak nemcsak a hangja, az emberi nagysága, a szeretettel teli lénye is csodálatos volt – vélekedik a rendező. – Mindent tudni akartam róla, de a legfőképpen azt, hogy milyen emberi fejlődésen ment keresztül, hogyan tette túl magát azokon a kínokon, nehézségeken, amelyektől az élet őt sem kímélte meg. Nagyon sokat köszönhetünk Nicolettának, a második feleségének, akitől rengeteg értékes felvételt kaptunk. Voltaképpen személyes operatőre volt a férjének. Kamerájával gyakran követte őt, társalgásaikról kiváló minőségű felvételek születtek. Meggyőződésem, hogy a Maestro egyetlen televíziós műsorvezetővel vagy riporterrel sem beszélgetett olyan őszintén és annyira mélyrehatóan, mint Nicolettával. Elbűvölő, szerény és bolondosan jókedvű ezeken a felvételeken. Élete végéig úgy tekintett magára, mint egy egyszerű vidéki emberre, aki a véletlennek köszönhette csupán, hogy ilyen óriási művésszé vált.”

A film első képsorai 1995-ben a brazíliai Manousban, az őserdőben épült Teatro Amazonasban kezdődnek, ahol Pavarotti nagy példaképe, Caruso is fellépett. Ott, ezen a színpadon látjuk őt, ahogy mackónadrágban énekel néhány embernek. És már akkor azt mondja: soha, semmit nem tervez meg előre az életében, egyszerűen bízik az emberekben, a jóban. Arra a kérdésre pedig, hogy szerinte miképpen emlékeznek majd rá száz év múlva az emberek, azt feleli: „Hogy közel hoztam a tömegekhez az operát.” És innen már időrendi sorrendben követjük az eseményeket. „Apám fenomenális tenor volt – meséli –, mellette ismertem meg a zenét. Eleinte kórusban énekeltem, majd tanárként dolgoztam.” 1955-ben első díjat nyer egy walesi énekversenyen. 1961-ben Puccini Bohémélet című operájával, Rodolfo szerepében debütál Reggio Emiliában. Európai hírnévre 1963-ban, Londonban tesz szert, amikor a Covent Gardenben Giuseppe Di Stefanót helyettesítette. Ez az előadás nyitotta meg előtte a világ leghíresebb operaházainak kapuit. 1972-ben már a New York-i Metropolitanben lépett közönség elé, és Donizetti Az ezred lánya című operájában egymás után kilencszer énekelte ki a magas cét. „Az ég a földön – ez az ő hangja!” – hangoztatta egyik amerikai kritikusa. „A mosolyával, az egyéniségével is megfogja a nézőt” – így a másik. „A nagy tenor” – lelkendezik a harmadik. Temperamentum, öröm, szenvedély van a hangjában, vélekednek szerte a világon.

A magánember Pavarottiról is megtudunk sok mindent. Például azt, hogy a tortellini, a parmezán, a pármai sonka és a spagetti volt a kedvence. Hogy a legeslegjobban a modenai ételeket szerette. Hogy babonából görbe szöget hordott a zsebében. Hogy a legboldogabb akkor volt, ha vígoperát énekelhetett, és nem kellett meghalnia a színpadon. Hogy huszonnyolc kofferrel utazgatott a világban. Hogy mindig nagyvonalú volt, több karitatív szervezetet támogatott. Fehér kalap, piros nyakkendő, tarka vállkendő és fehér zsebkendő – ez volt ő. „Szíveket tört szét a hangjával” – mondta róla Bono Vox, a U2 énekese. „Ahogy a Toscában Cavaradossi, úgy Pavarotti is tudta, hogy a végét járja, meg kell halnia” – ezt már Placido Domingo mondta róla. És valóban! Pavarotti tisztában volt betegsége gyógyíthatatlanságával. Hetvenegy évesen ment el, de a hangját örökre itt hagyta.

„Nem lehetett nem szeretni őt, és ma is csak szeretni lehet” – egyeznek véleményükben azok, akik a legközelebb álltak hozzá.

Szabó G. László
A szerző a Vasárnap munkatársa