Papucsek peštiansky perkeltje

A Pilisszentkeresztről érkezett szlovák egyetemistának többször feltették Pozsonyban is, Budapesten is a kérdést: „Mi vagy: szlovák vagy magyar?” Ő pedig sokáig azt válaszolta: „Mindkettő”. Aztán hazát váltott: magyar állampolgárból 1985-ben előbb csehszlovák, majd szlovák lett. Ám azért szlovák nevének magyaros helyesírását megőrizte. A Népszabadság, az Új Szó egykori magyarul író munkatársából pedig a Verejnosť, és immáron több mint tíz esztendeje a pozsonyi rádió szlovákul író, pontosabban beszélő tudósítója. Ám lélekben egyszerre szlovák is, magyar is, aki ezúttal „pesti pörkölttel” vendégeli meg szlovák olvasóit. Prózaibban szólva: riportkönyvet írt Magyarországról.

Ha emlékezetem nem csal, utoljára 1956-ban jelent meg komoly magyar tárgyú riportkönyv szlovákul: a költő-műfordító Ctibor Štítnický Maďarská rapsódia című munkája. Persze, más volt az a könyv, mint a mostani: egészen más volt a kor és természetesen más a szerzők alkata. Bizonyos azonban, hogy a két könyv közös ismertetője: előítéletek nélkül szólnak rólunk, magyarokról egy olyan korban, amelyben az előítéletek ugyancsak erősek. Bennünk, magyarokban is elegendő legenda él a szlovákokról, és a szlovákok sem panaszkodhatnak, hogy híján lennének indulatoknak és hiedelmeknek. És közben történelmi tényként könyvelhetjük el, hogy nincsen még két európai nemzet, amelynek a sorsa az évszázadok során ennyire összekovácsolódott volna.

Papucsek rendszeresen beszámolt a szlovák rádió hallgatóinak a rendszerváltás utáni magyarországi politikai élet eseményeiről. Ez volt az elsőrendű feladata, mint minden tudósítónak: ez a híranyag azonban napi használatra készült, s ugyanolyan ellentmondásos, mint az élet, illetve a politika maga. Ezek a tudósítások majd érdekesek lesznek – a történészeknek. Papucsek azonban az országot is be akarta mutatni, ahol ugyanolyan zűrzavarosan zajlott a rendszerváltás, mint akár a szlovákoknál vagy akárhol Európának ezeken a keletibb tájain. Hogyan élnek az emberek? Miként élik meg múltjukat, jelenüket és nem utolsósorban magyarságukat? – ez izgatta a hírlapírót. Ennek a peštiansky perkeltnek a receptje tulajdonképpen egyszerű, de két otthonra, két hazára szabott élet tapasztalata kell hozzá, hogy ízletes legyen a koszt. A hozzávalók: a magyar nyelv anyanyelvi ismerete, a magyar történelemben való jártasság, humorérzék és hajlam a köznapokban való tájékozódásra. Hadd részletezzem ez utóbbi igényt: tudni kell a pálinkák, sörök és borok természetét, meg kell fordulni a szép- és rosszlányok után, és esetenként nemcsak forgolódni lehet, örülni kell a jó ételeknek és nem annyira a napilapok első oldalainak az olvasása segít, hanem az utolsó oldalaké, ahol a rendőri hírek, a pletykák és egyéb nyalánkságok találhatók.

Papucsek peštiansky perkeltje nem a közkeletű hírlapírói szakácskönyvek receptjei szerint készült, hanem olyan szuverén szakács készítette, aki szereti a saját ízeket és szeretné a szlovák és a magyar ízlést egymás közelében látni. Talán azért is, mert Papucsek volt magyarországi szlovák is és szlovákiai magyar is, amíg az a bizonyos állampolgársági váltás meg nem történt. Azt pedig régóta gyanítom, hogy a megélt nemzetiségi sors érzékenyebbé és türelmesebbé, ugyanakkor az életkísérletekre hajlamosabbá teszi az egyént, ha képes arra, hogy helyzetét, „tudományosabban” szólva: identitását vállalja, és ne csak a kisebbségi keserveket élje át, hanem – mert ilyen is létezik – előnyeit is megértse. Papucsek egyébként igen tömören fogalmaz: „Akinek van humora – mindent tud. Akinek nincs humora – mindenre képes.” Papucsek nem szereti a mítoszokat, a nemzeti legendákat pedig különösen nem kedveli. A hétköznapok életvidám krónikása ő. Ezért sikerült gusztust csinálnia a szlovák közönségének – a magyarokhoz és Magyarországhoz.

Csak azt a sajtóhibát felejthetném a 193. oldalról, ahol „Rákoci személyi kultusza” említődik. Papucsek magától értetődően tudja, hogy nem a nagyságos fejedelemről, hanem Rákosi Mátyásról van szó. Meg arról az idióta szabályról, amely egyes magyar történeti nevek szlovák átírásáról intézkedik. ĺgy keveredik össze František Rákoci, azaz Rákóczi Ferenc, a „námestie Rákoci” és a „trieda Rákoci” névadója Rákosival, akiről már, szerencsére, semmit nem neveznek el Budapesten. A korrektornak pedig, úgy látszik, mindegy volt, hogy az „s” betű helyett „c” szedetett. Hajszál a peštiansky perkeltben. Ki lehet piszkálni, de azért kellemetlen...