Panyi Zuza nem adta fel

Boldog vagyok, de nem nyugodt, mondja Zuzana Mináčová, két ország (és még ki tudja, hány?) legidősebben is legifjabb fotográfusa – par- don, fotóművésze – annak a portréfilmnek a végén, amelyet Karlovy Vary idei fesztiválján láthatott először a közönség.

Hogy boldog, azt mondania sem kell, hiszen látni rajta, belső nyugtalanságát pedig jól leplezi, hiszen nincsenek árulkodó jelei.

Zuzana Mináčovát, lapunk több évtizedes munkatársát Tölgyessy Máriától, az Új Szó egykori szerkesztőjétől, filmes szakírójától „örököltem”. Meg egy kicsit Fenyvesi Györgytől, a hajdani Ország-Világ és a Film Színház Muzsika budapesti munkatársától, aki moszkvai és Karlovy Vary-i útjairól rendszerint olyan interjúkat, riportokat küldött a lapunknak, melyek rendre azzal zárultak, fotó: Zuzana Mináčová. Hangsúlyozta is gyakran: Mináčová asszony Kelet-Európa legjobb sztárfotósa. Olyat tud, amit senki más. Úgy szólítja meg alanyát, olyan közvetlenséggel, hogy az rögtön adja magát. De másvalami is jellemzi panyi Zuzát. A pontossága, a megbízhatósága. Őt sosem kell(ett) figyelmeztetni, hogy: de holnap már küldje is a képe(ke)t! Még aznap postázta, ahogy a „rendelést” felvette. Ő még nem okozott csalódást soha. Tőle még nem hallotta senki, hogy: „Bocsánat, elfelejtettem!” Vele ez még nem fordult elő egyszer sem, pedig már én is régóta ismerem. Mellesleg: mintha tegnap találkoztunk volna először, annyira élénk az összes vele kapcsolatos emlékem.

Legalábbis eddig azt hittem…

A rendszerváltásig Pozsonyban élt, aztán elköltözött Prága mellé, most már tudjuk, miért. Fél lábbal azonban mindig itt van, szeretett városában. Hazai és külföldi művészek, színészek, rendezők, írók, táncosok végeláthatatlan sorát fotózta. Hollywoodban már szobrot is állíthatnának neki, hogy ő az, aki Karlovy Varyban mindenkit levesz a lábáról, két-három (keresetlen) szlovák szóval (na jó, néha beugrik egy „gyönyörű”, egy „beautiful” vagy egy „wunderschön” is) bárkivel képes kontaktust teremteni. A legfrissebb élmény: Richard Gere és Jamie Dornan. Előbbi, nem sokkal a találkozásuk után már a nevén szólította, utóbbi, tisztelete jeléül, egyedül neki vette le a szemüvegét. Amit panyi Zuza meg is köszönt neki. Természetesen szlovákul: „Jamie, si prekrásný!” (Gyönyörű vagy, Jamie!)

A Cseh Televízió már készített róla egy csaknem félórás dokumentumfilmet. Filmrendező fia, Matej Mináč, aki a hétszáz zsidó gyereket megmentő Nicholas Wintonról forgatott trilógiájával szerte a világon több mint hetven díjat nyert, most a „Mamát” állította kamera elé nyolcvanperces portréfilmjében. A Mamát, aki megélte a fasizmust, a kommunizmust és a kapitalizmust, megjárta Auschwitzot, ahol elveszítette családtagjait, az életét megmentő kamasz szerelmét, később a férjét is, aki egészen más, de ugyancsak tragikus körülmények között hunyt el. Panyi Zuza viszont azóta sem veszítette el az emberekbe vetett hitét, humorát, élni akarását. Egyedül nevelte fel két fiát, és minden helyzetben egyedül döntött a sorsa felett.

„Tizennégy évesen már nagyon untam az iskolát, maga az élet sokkal jobban érdekelt – meséli az Egy fotográfus szemével című filmben. – Két lehetőséget láttam magam előtt. A fogtechnikusi pályát és a fényképezést. De mivel nem szerettem korán kelni, és elrémisztett a protézisek látványa, az utóbbit választottam. Azt is elsősorban azért, mert találkozni akartam Paľo Bielikkel, az első Jánošíkkal, aki később azt tanácsolta, ne higgyek sem a férfiaknak, sem a kommunistáknak. Az ötvenes években, amikor még a kék munkaruha és a nyári diákmunka divatját éltünk, minket is elvittek krumplit kapálni. Mit mondjak? Nem arra születtem. De észrevettem, hogy az én soraimat már bekapálta valaki. Jan Mináč volt, akiből később tehetséges forgatókönyvíró lett. Szebb szerelmi vallomást nem is kívánhattam volna. Feleségül is mentem hozzá. Fotós akkor lett belőlem, amikor egyedül maradtam a két gyerekünkkel. Addig fotólaboránsként dolgoztam, meglehetősen kevés pénzért. Karlovy Varyba 1968-ban jutottam el először. Tony Curtis volt a fesztivál sztárvendége, akivel magyarul társalogtunk, mert a gyerekkorából emlékezett még néhány magyar szóra.”

Mivel egyre több filmessel dolgozott, be akarta szervezni a szlovák titkosszolgálat. Hogy eltűnjön a látókörükből, önként vonult be egy pszichiátriai intézetbe. Elhitette az elvtársakkal, hogy nem beszámítható. Csavaros észjárásával és sajátos munkamódszerével pedig a leghíresebb hollywoodi sztárokat is becserkészte már.

Portréfilmjének egyik legmegrázóbb fejezete az auschwitzi tábor udvarán készült. Ül a bőröndjén panyi Zuza a sínek között, és egyetlen könnycsepp nélkül idézi fel mindazt, amiről eddig ilyen részletességgel sosem beszélt. A végén csak annyit mond: „Boldog vagyok, de nem nyugodt. Látom, mi zajlik Szlovákiában. Mélységes rettenettel töltenek el az ottani neonáci megmozdulások.”

Felkavaró film az Egy fotográfus szemével. Minden kockája igaz. Ezért vág annyira az elevenünkbe.