Őszi Írófesztivál – gazdag programmal

Az évente más helyszínen szervezett program mindig péntek délelőtt kezdődik, amikor hazai magyar szerzők rendhagyó irodalomórákat tartanak a környék iskoláiban. Délután pedig átadják az írószervezet jeligés pályázatára beérkezett legjobb mű szerzőjének az Arany Opus díjat. 

Nos, idén már ezen a ponton felborult a világ rendje: a zsűri (Grendel Lajos, Szászi Zoltán és Mizser Attila) ugyanis két kategóriára bontotta a 17-es mezőnyt, külön-külön értékelve a verseket és a prózai szövegeket. Bölcs döntés, amelynek köszönhetően nem megosztott díjat kaptak a győztesek (erre már volt példa), hanem kategóriadíjat. 

A prózák közül Forgács Péter ikernovellája, az Ajtó bizonyult a legjobbnak, amely két nézőpontból mesél el egy történetet, a versek közül pedig Baka L. Patrik Hotel Učka című poémája, ami azért kellemes meglepetés, mert a fiatal szerzőt eddig prózaíróként ismertük. A díjnyertes művek megjelennek az Opus folyóiratban, illetve az összes többivel együtt olvashatók a szmit.sk honlapon (Amoyni Teymen és Vízöntő jeligével). A galántai ünnepségen Benkő Géza színművész olvasta fel a műveket, Kiripolszky Péter rockzenész pedig az egyes programpontok között megzenésített verseket énekelt, visszaidézve a daliás nyolcvanas éveket. 

A prózai teljesítményért járó legnagyobb hazai magyar elismerést, a Talamon Alfonz-díjat idén kivételesen nem májusban, a fiatalon elhunyt névadó születésnapján adták át, és nem Diószegen. Ennek oka, hogy őszre született konszenzus a díjat odaítélő Szlovákiai Magyar Írók Társaságának választmányán belül. Így lett Talamon-díjas Veres István, akinek harmadik kötete egy Széchenyiről szóló, a Pozsonyi Kifli Polgári Társulás sorozatában megjelent „pozsonyi mese”. Szászi Zoltán szerint Veres írásait a kezdetektől rendkívüli nyelvi leleményesség jellemezte, és a rendszerváltás után szocializálódó generáció képviselőjeként új nézőpontból közelíti meg témáit, hogy rádöbbenjünk: „nyitottság kell, nyitottság a másságra, a kicsit szokatlanra. Meg figyelem az egykoriakra, akiknek életét, mint egy szentírást olvassuk, pedig á, dehogy, az élet nem szentírás, még a legnagyobb magyar élete sem az” – hangzott el a laudációban. 

Idén 60 éves Farnbauer Gábor, aki 25 évvel ezelőtt, a Kalligram Kiadó hőskorában letette az asztalunkra Az ibolya illata című korszakos gondolatregényét, majd kivonult az irodalomból, mondván, hogy ebben minden mondandója benne van, és a továbbiakban csak ismételné önmagát. Nem nagyon hittünk neki, főleg a rendkívül pozitív szakmai visszhang után. Pedig úgy tett, ahogy ígérte. A galántai írófesztiválon egy magyarországi irodalomtörténész, Nagy Csilla méltatta az ünnepeltet, akivel sokan ott találkoztunk először személyesen. „Akit felköszöntünk, az a mi megélt időnknek a része. A jubiláns személye lehetővé teszi, hogy kommunikatív kapcsolatba kerüljünk a közelmúlttal, általa válik élővé a nyelv, a tradíció; értelmezhető lesz a nemzedék, a generáció, kvázi a közösség fogalma” – mondta Nagy Csilla, mintha köztünk élt volna, amikor Az ibolya illata sokunk költészetről alkotott képét gyökeresen megváltoztatta. Az izgalmas elemzés remélhetőleg nyomtatásban is megjelenik hamarosan, mi most csak az optimista befejezést tudjuk idézni, amely az életmű nyitottságára utal: „Farnbauer minden munkája azt jelzi, hogy rendszerek léteznek, azonban a keretek elmozdíthatóak, áthelyezhetőek egyes kiemelt szegmensek, vonatkozási pontok mentén. A csomópontok és a mellékszálak keresztezik, strukturálják az eredeti sémát, gazdagítják a mintázatot – valahogy úgy, ahogy a pók a hálóját. Amely egyszerre organikus és geometrikus, és mindig önmaga eredeti alakzatát rajzolja tovább. Éppen ezért, bármikor folytatható.”