Osváth Judit: Nem vagyok elérhetetlen

A huszonöt éves pályakezdő a Hatszín Teátrumban egy Adrian Mole-történet adaptációjában is játszik, nemrég pedig a székesfehérvári Vörösmarty Színházban volt premierje. Az évvég apropóján szabadúszásról, kilátásokról, tervekről is kérdeztük.  

Óvodás és kisiskolás gyerekek csillogó tekintete mellett játszik a Hatszín Teátrum Az úgy volt… című gyermekelőadásában, amelyet áprilisban Janikovszky Éva színpadon eddig még nem látott történetei alapján mutattak be. Gyermekként olvastak önnek Janikovszky-meséket?

Nem, ez volt az első találkozásom vele.

Annál izgalmasabb. Mihez fogható huszonöt évesen találkozni egy kanonizált, kultikus meseszerző műveivel?

Számomra nagyon becsülendő az, hogy nem egy buta közlésmódon keresztül szól a gyerekekhez. Az, amit és amiről írt, az írónő halála után is aktuális. Talán ma még nagyobb üzenete van, mert az Y és a Z generációnak szüksége van arra, hogy értéket kapjon, közvetítsen, ezért volt jó, hogy előadást tudtunk készíteni ezekből a művekből. Egyébként azok a szülők, akik Janikovszky Éva művein nőttek fel, fontosnak találhatják azt, hogy erre az előadásra a gyerekeiket is elhozzák. Ahogy említettem, nagyon egyszerűnek tűnnek ezek a szövegek, de ha mögéjük nézünk, látszik, mennyi élettapasztalat áll mögöttük. Nagyon elismerem azt, hogy a gyerekek nyelvén szól, de úgy, hogy azt mindenki megértse és élvezze, miközben mély mondanivalót ad át. Egyébként Janikovszkyt nem sorolják a magas művészet kategóriába, bár szerintem oda tartozik.

Azt hiszem, ez a mese-, krimi-, sci-fi és fantasy-írók átka. 

Így gondolom én is, de gyakorlatilag a mesék alkotói nevelik ki a felnőtté válókat, formálják a szemléletmódjukat. Ez ahhoz vezet jó esetben, hogy a kicsik elkezdenek majd tudatosan művelődni, olvasni, színházba, koncertekre jár­ni. A gyermekelőadások egyik emelkedett célja éppen az, hogy kinevelje a jövő közönségét, ezért van nagy felelősségünk abban, hogy mit nyújtunk a gyerekeknek. Szilágyi Bálintnak, a darab rendezőjének és nekünk, színészeknek az volt a célunk, hogy ne csak a kisgyerek, hanem a kicsit nagyobb gyerek és gyakorlatilag bármilyen hozzátartozó számára élvezetes és igényes legyen az előadás. Ezért van a színlapra írva, hogy háromtól százhét éves korig ajánlott. Ez egy ötvenperces történet, egy jó reggeli utáni vagy egy jó ebéd előtti program. 

A gyerekek számára még ismeretlen a sztárkultusz. A gyerekek megvárják előadás után a művészbejárónál?

Nem gyakori, de megismernek, rám mosolyognak, köszönnek. Amikor látom, hogy néznek, természetesen visszanézek, próbálom azt sugallni, hogy éppen olyan hús-vér ember vagyok, mint ők. Nem vagyok elérhetetlen, nem is szeretném annak tettetni magamat. 

Hogyan viseli, hogy a gyerekek folyamatosan reagálnak a színpadon zajló eseményekre, beszélnek, elnevetik, akár elbőgik magukat?

Egy előadás nem nézheti hülyének a gyereket. Ők pedig a hibát, bakit, szerencsétlenkedést, zavart azonnal észreveszik, mindenről van véleményük, meg is osztják velünk. Az a természetes, hogy a kisgyerek nem gondolkozik azon, mit szabad, és mit nem. Felnőttként irigylem is ezért őket, mert mi a korlátaink miatt ezt nem tehetjük meg. 

Mennyire felnőtt?

Egyre inkább. A Színház- és Filmművészeti Egyetem elvégzése után gyorsan fel kell nőni, nemrég hirtelen belecsöppentem a rút felnőtt világ mindennapjaiba. Adózni, számlákat fizetni, albérletet keresni, aztán, ha az utóbbi megvan, rájönni, hogy ott nincs mosógép, megvenni azt, hazajuttatni. És így tovább a háztartásvezetésig. Ahogy Az úgy volt… előadásban is mondjuk, idővel mindenkinek meg kell állnia a saját lábán. Nekem ez is nehézség volt, mert lelkiekben még gyerek vagyok.

Az, hogy még valamennyire gyermek, miben nyilvánul meg?

Érzékenységben, naivitásban. 

Konkrétan miben tapasztalja a naivságot?

Például abban, hogy nem tudom, talán nem akarom észrevenni a világ rossz oldalát, azt, amely mindennap szembejön velünk. Ha felmegy az ember a netre, rengeteg cikk kezdi ledózerolni a pozitív szemléletét. Szerintem a szakmámhoz tartozik a tájékozottság, az, hogy ne csak Magyarország dolgaival legyek képben, hanem valamilyen szinten minden más felé is nyitott maradjak. Sok információ, hír pedig azonnal kioltja a naivitásom. 

Azt tartja, hogy a világ alapvetően jó hely, eredendően jó emberek által lakva?

Valami ilyesmiben hiszek. Mondjuk abban, hogy vannak még jó emberek. Reggel, amikor jöttem az előadásra, bementem a pékségbe, de otthon hagytam a pénztárcámat, egy vadidegen férfi odapattant hozzám, kifizette nekem, miközben elmondta, hogy nem messze dolgozik, majd vigyem be a pénzt. Nem tudhatta biztosan, hogy beviszem-e, mégis segített. Másrészt a bel- és külpolitikai történések mellett sem lehet könnyen elmenni. Decemberben volt premierem Székesfehérváron, a Vörösmarty Színház Isten pénze című darabjában játszom. Ebben a munkában vannak gyerekszereplők, számomra ők adnak valamilyen- fajta képet arról, hogy milyen ma gyereknek lenni, a hazai oktatási rendszer részének lenni. 

Érzi azt a szakmán belüli diszkriminációt, amellyel a „mesés színészeket”, a bábművészeket sújtják? Mert hát, Janikovszkyt vagy Townsendet játszani mégsem olyan, mint a Nemzeti nagyszínpadán Csehov-drámát előadni…

A kisgyerek figyelme véges, ha az első tíz percben nem szippantjuk be őket, akkor van, hogy az érdeklődés elszáll. De nem érzem magamon a megkülönböztetést, nyilván azért, mert nem vagyok tagja egy olyan színháznak, aminek a repertoárja csak gyerekelőadásokból áll. Azért nem is tartom megalapozottnak ezt a vélekedést, mert valahol el kell kezdeni a színházi nevelést, egy ötéves pedig nem nézhet egyből sorstragédiákat és analitikus drámákat. A versolvasást is például Zelk Zoltánnal, Weöres Sándorral szokás kezdeni. Persze, ez nem jelenti azt, hogy felnőttként nem éri meg újra elővenni a költeményeiket, én például Zelk-verset vittem a felvételimre is. 

Több előadásban is dalra fakad. Közel áll önhöz az éneklés?

Közel, de a zene mára az előadások szerves része. Ének, hangszer, a szöveg dallama egyszerre van jelen. A színpadon éneklésben van izgalom – akkor jobban, ha fáradtnak érzem magamat, ha izgulok amiatt, hogy tisztán szóljak. A Janikovszky-darabban például Nancy Sinatra számára, a Bang Bangre lett „ráhúzva” egy szöveg, s azt a gyermekek és a felnőttek is imádják.

Énekel legújabb előadásában, az Isten pénzében is. Mit játszik benne?

Én egy fiatal lány vagyok a Dickens Karácsonyi rege című regénye alapján készült történetben, akit a pénzéhsége és ambíciói miatt hagy ott a főszereplő. És ha már éneklésről beszélgettünk, másfajta létezés az, amikor rajtad van egy mikroport, az mindent felnagyít. Hargitai Iván rendező célja az volt, hogy a történet valósan mutassa azt a kemény, kegyetlen világszemléletet, amelyről szólunk. Arról a világról beszélünk, ahonnan nagyon hiányzik a pénz, ahol nélkülözés van. 

Érzi, mire vágyik a közönség?

Tudnom kell felmérni, kik ülnek be, muszáj éreznem azt, hogy kikhez beszélek. Rengeteg nézői reakció van, amit tudnom kell helyén kezelni. Például attól még, hogy a közönség nevet, nem szabad elszállni, mást és többet akarni…

Mivel fogadja önt a 2018-as év?

Tévébe kerül a Csak színház és más semmi harmadik évada, nyáron huszonegy napot forgattak velem. Először forgattam ilyen sokat, nagyon tanulságos volt!

Miután befejezte az egyetemet, szabadúszóként kezdett dolgozni. Nehéz boldogulnia?

Önfegyelem kell ahhoz, hogy az ember ne essen kétségbe. Önbizalomra és hitre is szükség van. Megpróbálom jól, kitartóan és alázatosan végezni a munkámat. A szorgalmammal, alkalmasságommal, jelenlétemmel bizonyítani, de sokszor ezeket kevésnek érzem. Egyetemistaként az Örkény Színházban játszottam néhány előadásban, aztán nem volt rám szükség, jöttek mások a helyemre. De rájöttem, hogy nem kell azzal foglalkozni, hogy nem kaptam kőszínházi társulathoz szerződést. Meg kell köszönni az ottani munkát, és tovább kell menni. Kiélvezni azt, hogy jelenleg sok helyen dolgozhatok. Csak a pozitív oldalát kell annak látni, hogy szabadúszó vagyok. Ugyanakkor vágyom arra is, hogy társulati tag lehessek, mert hiányzik az a családiasság és biztonságtudat, amit a társulati létezés adhat. 

Mészáros Márton