Ősök és emlékek

– Az hát, nemes zabigyerek – egészítette ki anyám a hallotakat már kevésbé patetikusan.

Kislány voltam még. Nem értettem a kifejezést, de gondoltam, a nemesi származással függhet öszsze. Biztosan egy köteg zab volt a címerükben, vagy ilyesmi. A dolog akkor kezdett gyanússá válni, amikor szűnni nem akaró unszolásomra tovább meséltek. A történet igazi pikantériája: dédapám már csak akkor tudta meg, hogy tulajdonképpen saját húgának udvarolt Sókszelőcére, amikor feleségül kérte. A helybéli pap világosította fel a házasulandó feleket. Nahát! Akárcsak egy kétszáznyolcvanöt részes brazil szappanoperában... A legény édesanyja ugyanis később férjhez ment, de házasságon kívül született fia nem fért a képbe, így a kis Szalay Lajost egy gyermektelen asszony nevelte fel Tardoskedden. Ezért nem volt, aki korábban fellebbentse a fátylat az anya szégyenteljes titkáról.

– Hol a címer? – kérdeztem hirtelen, mikor már biztos volt, hogy azzal az abrakkal nagyon melléfogtam.

– Ó, hát nem címeres, csak kurtanemes volt! A nemeslevelet azonban még én is láttam: kutyabőrre írták gyönyörű gótikus betűkkel. Később a sógornőmék eltüzelték, kár érte – sajnálkozott nagyanyám, hogy nem tud konkrétumokkal szolgálni.

A napokban kezembe került az öreg keresztlevele és halotti bizonyítványa. Egy biztos: az „apja neve” rubrika üres. Valóban szerelemgyerek volt hát. Hivatalosan is.

Lényeg, ami lényeg: jó erős géneket hozott magával kék vérű dédapám a családba. Lányomon és unokanővérén ismerőseink hamisítatlan Szalay vonásokat vélnek felfedezni. Ők már a hatodik nemzedék, nem tudom, mennyire lehetséges, hogy kutyabőrös felmenőnkre hasonlítsanak. Mindenesetre lassan el kell döntenem, büszke legyek-e származásomra, vagy ellenkezőleg: titkoljam azt. Mert eljön az idő, amikor az én lányomnak nyílik majd tágra a szeme annak hallatán, hogy az ő ükapja nemesi ivadék volt. Végül is, mit számít az, hogy édesapja megtagadta tőle a Vízváry nevet? A nemes, az nemes.

Busa Pali báty‘

Bírom az öreget, van humora. Délutánonként gyakran találkozunk, amikor lányommal sétálok. Rendszerint ő olyankor biciklizik mindennapi sörére.

– Adj’ isten, lánykám! Nagyanyád jól van? Rég láttam – állít meg.

– Köszönöm, jól. Reggelente még elmegy a boltba...

– Nagyon jó asszony, ám! Én öregapád is ismertem, nyugodjon. Szolgáltam az apjánál. A Jozsijuk nagy betyár volt, a mindenségit neki! Ismerted?

– Á, nem. Hiszen disszidált.

– Ja, igaz... Be is volt csukva, tudtad? Egy csapat legény összeverekedett a bálban, nos agyonszúrták a Nai Palit. Ülünk a kocsmában, s látom, jönnek a csendőrök. A Jozsi kezembe nyomta a pisztolyát, hogy nálam úgyse keresi majd senki. Nem volt fegyvertartási engedélye. Megmotozták és elvitték vizsgálati fogságba. Mondta ő, hogy nem emlékszik, ki szúrt a dulakodásban, de csak rá akarták fogni. Aztán bizonyítékok híján elengedték. 20 évvel később derült ki, valójában ki is volt akkor a gyilkos. Bevallotta az illető, amikor haldoklott. Már meggyóntatta a pap, elment tőle, s ő visszahívatta. Hiába, no, nem hagyta békén a lelkiismerete. Ki tudja, megírták-e a Jozsinak Kanadába?

– Majd megkérdezem – ígérem.

– Megloptuk egyszer éjszaka az öreg Szalayt – kuncog, amint megosztja velem a több évtizedes titkot. Én már nem árulom be dédapámnál, hiszen kerek 55 éve halott. – Hát, amint hoztuk le a padlásról a gabonát, kiszakadt a zsák és szétszóródott a búza. Most mit csináljunk? Észreveszik reggel, lesz haddelhadd... Nos, kihajtottuk az összes baromfit, hogy pirkadatig szedjék fel a magot – nevet hangosan. – Igaz, leszidtak gondatlanságért, a gazda haragudott, hogy éjjel szerte voltak a tyúkok, de sosem tudta meg az igazat. Olyan helyen nem hiányzott az a pár zsák, nagygazdák voltak... Hej, de régen is volt! – elmélázik, majd hirtelen visszacsöppen a jelenbe. – Aztán, mondd csak, nagyanyád hogy van? Nem láttam mostanában...

Észbontó az öreg. Amit tíz perce mondtam, máris elfelejtette. Ami azonban boldogult legénykorában történt, arra olyan pontosan emlékszik, mintha csak tegnap lett volna.