Őrzők a strázsán

Ige: „Emberfia! Őrállóvá tettelek téged Izráel házában. Ha igét hallasz tőle, figyelmeztesd őket az én nevemben! ...Ha az igaz letér az igaz útról, és gonoszságot követ el, akkor én bukását okozom, és ő meg fog halni. Ha nem figyelmezteted őt, akkor meghal ugyan vétke miatt, és emléke sem marad meg igaz tetteinek, amelyeket véghezvitt, de a vérét tőled kérem számon. Ha viszont figyelmezteted az igazat, ...és ő nem vétkezik, akkor életben marad, mert engedett a figyelmeztetésnek, és te is megmented a lelkedet.” (Ezékiel könyve 3, 16–17, 20–21)

Pár hónap híján már húsz éve annak, hogy az akkori püspökünk ezekkel az igékkel kibocsátott az egyházi szolgálatra. Szinte tálcán kínálkozik a lehetőség vagy a felhívás, hogy most újra olvasva őket számot vessek: Vajon jól használtam-e föl időmet és lehetőségeimet? Vajon őrhelyem és a rám bízottak vére nem tanúskodik-e ellenem? Ezékiel számára sem lehetett könnyű ez a feladat. Hiszen pap volt ő, akit elszakítottak és fogságba vittek kultuszának helyéről. Sem templom, sem áldozat, csak „érthetetlen beszédű és nehéz nyelvű” (Ez 3, 5) népek fenyegető környezete. Mellette áll egy ország nélküli király és vele együtt Jeruzsálem színe-java: nemesek, várépítők, vitézek, mesteremberek. Már sok év bizonytalanság után nekik kell tolmácsolnia a megtartó Isten intését és figyelmeztetését. Mert Isten előtt felelős értük!

Káin óta mi is tudhatjuk, az olyan mondatnak, hogy „avagy őrizője vagyok-e az én felebarátomnak?”, többé nincs létjogosultsága. Lehetnek különbözőségek az őrhelyek között, ennek kapcsán lehet más a felelősségünk súlya, ám a felelősség ténye alól senki közülünk nincs fölmentve! Egy katona ha őrségbe ment, először is időben rendben kellett, hogy legyen a fölszerelése. (E tekintetben, bizony, sok pirulnivalóm lehet!) Egy őr legfőbb feladata mégis az, hogy azonnal és biztos hangon figyelmeztessen a közelgő veszélyre, s ha teheti, akkor elhárítsa azt. Bűnös dolog, látva a közelgő veszélyt azzal nyugtatni magunkat, hogy „ne zaklassuk a ránk bízottak nyugalmát”, gyávaságból vagy álszemérmességből cinkosan hallgatni, mert Isten számon kéri rajtunk!

Egy súlyos Ige nehezedik most rám, és nem tehetem, hogy elhallgassam, hogy ne trombitáljak riadóra, látva a valós veszélyt, hogy „ha az igaz letér az igaz útról ... emléke sem marad meg.” Mert Isten a vért rajtam is számon kéri! Most az iskolai beíratások idején, mikor arról kell döntenünk, hogy milyen nyelvű tanintézetbe íratjuk be gyermekünket. Ezzel a döntésünkkel egyúttal arról is döntünk, hogy unokáinkkal szeretnénk-e még anyáink nyelvén beszélni! A tapasztalat és sok példa mutatja, hogy azon a helyen, ahol az anyanyelvi oktatást kihúzták az emberek lába alól, ott a második generáció törvényszerűen elveszíti nagyszülei nyelvét. Talán még valamilyen szinten töredékek megmaradnak, de számukra a kommunikáció természetes nyelve az alapfokú tanulmányaik nyelve lesz. Egyszerűsítve azt is mondhatnám, hogy amilyen nyelven a betűvetést meg a szorzótáblát tanulták, az lesz számukra a gondolkodás nyelve is. A ritka kivétel csupán a szabályt erősíti. Ördögi ámítás csupán a nagy karrier és a biztos érvényesülés ígérete. Ugyanezt tette a kísértő az első emberrel az Édenkertben: Hagyd ott az Istentől kapott örökségedet, tagadd meg azt, amit az Atyától kaptál, helyette tied a tudás, a siker..., te leszel az „isten”. Ennek az ördögi ámításnak pozitív hozadéka megfoghatatlan, következménye viszont tragikus: meztelen, gyökértelen kóborlás az Édenen kívül. Keserves új és új identitáskeresés. Nem az ilyen „se itt se ott” emberek alkotják az új „európai polgári réteget”! Szüleinket, bármilyenek is, nem magunk választottuk, így anyanyelvünk is felsőbb ajándék. Ránk bízott drága kincs, amiről számot kell adnunk. Ha ezen a „földi dolgon” hűtlenek vagyunk, hogy bízhatna ránk Isten nagyobbakat?! Én meg teljes erőmmel riadót fújok, mert mást nem tehetek, még ha vér csordul is ajkamon a trombita nyomán.

A szerző református lelkész