Örül, hogy most hazajön játszani

Királyhelmecről került Budapestre, a színművészeti egyetemre, és most a fiatal Arany Jánost hozza Pozsonyba, az Astorka Színház fesztiváljára Dino Benjamin, a Kinek az ég alatt már senkije sincsen című előadás szereplőjeként.

Négy figurát játszik a Vígszínházban. Arany János mellett a külvárosi kisiparos fényképész, Hollunderné rövidnadrágos fiát a Liliomban, a szaxofonost A nagy Gatsbyben, a Mágnás Miskában az akaratos Korlát Gida grófot. De már tudja: ő lesz Puzsér, a kedves betörő Molnár Ferenc vígjátékában, A doktor úrban. Súlyos feladat, nagy elődök után. „Különleges adottságokkal megáldott, rendkívüli tehetség – vélekedik Dino Benjaminról vígszínházi rendezője, Eszenyi Enikő. – Mély érzelmű, szenzitív alkat, egyedi humorral. A Mágnás Miska legelső változatában Korlátéknak van egy fia, akit az eddigi előadásokból általában kihagytak. Én azért ragaszkodtam hozzá, mert itt van Benjamin, és azt akartam, hogy eljátszhassa ezt a szerepet.”

Arany Jánost érettségi tételként is kihúzhatta volna Királyhelmecen. Vecsei H. Miklós, a színmű írója és ifj. Vidnyánszky Attila, az előadás rendezője, gondolom, pontosan lekottázták, mit kell színpadra vinnie a kamasz Arany jelleméből.

Ez a feladat attól is különleges számomra, hogy ez az első vígszínházi szerepem. Nem könnyű Arany János fiatalkori énjét megmutatni. Még iskolás, amikor először tapasztalja meg a szerelmet. Fest és ír, amikor jön a lány, aki érzelmeket lobbant a szívében. Neki ez furcsa elsőre. Aztán elmennek ketten egy színházi előadásra, ahol szerelmes lesz a színházba. Ezek az első ilyen hatások, amikor nagy érzelmeket él meg, és ezt nagyon jó ábrázolni. Azt is el kell játszanom, hogy megálmodja édesanyja halálát. Ez az első felvonás egyik csúcspontja, amit nagyon szeretek, pedig azt is irtózatosan nehéz megcsinálni. De megéri a küzdelem. Nagyon hálás vagyok azért, hogy ezeket a részeket én játszhatom el. Ezek ugyanis fontos pontjai az életének.

Milyen segítséget kapott mindehhez a rendezőtől?

Őszintén mondom: Attila hagyta, hogy dolgozzak, és abból táplálkozott ő is, hogy én mit hozok ki ebből.

Színész és rendező izgalmas játéka az ilyen adok-veszek.

Ez konkrétan ilyen volt. Nem úgy álltunk neki a próbának, hogy azt fogja kihozni belőlem, amit látni szeretne, hanem először csak nézett engem, és azt tisztogatta, amit mutattam neki. De nagyjából egyetértettünk az alak megformálásában. Mindenről közösen gondolkodtunk, és ha kellett, visszavett az érzelmeimből, máskor meg felerősítette őket.

Nagyon szépen indul a pályája. Végzős egyetemistaként a Vígszínház vezető színészeivel, rendezőivel dolgozik. Királyhelmecen talán még álmodni sem mert erről.

Nekem ez még most is felfoghatatlan. Iszonyatosan boldog vagyok, hogy itt lehetek, ebben a társulatban, és olyan emberek között, akiktől rengeteget tanulhatok. Gyerekkorom óta lehetetlennek tűnt ez az egész. Nemhogy itt játszani, hanem eljutni ide, és megnézni egy előadást, az is elérhetetlen álomnak tűnt. És hogy most Eszenyi Enikő rendez engem egy fantasztikus csapat tagjaként…! Pályakezdésnek ez tényleg nagyon jó. Sokat fog ez adni a későbbiekhez, már érzem.

Még mielőtt betette volna a lábát a Vígszínházba, szerepet kapott Nemes Jeles László második játékfilmjében, a Napszálltában. A történet egyik legtitokzatosabb karakterét, a kalapszalon mindenesét játssza, aki sok mindent lát, sok mindent tud, de semmiről nem beszél. Lett ennek a munkának valamiféle hozadéka?

Rengeteg. Az egyetemen színházi színészeket nevelnek belőlünk, ezért a filmes szakmából nagyon kevés jut nekünk. Aki nem forgat az egyetemi évei alatt, az nem sok mindent tud meg a filmezés folyamatáról, technikai részleteiről. Én ebben is szerencsés vagyok. Másodéves koromban a Saul fia Oscar-díjas rendezőjétől tanulhattam filmszínészmesterséget. Ez iszonyatosan sokat adott az életemhez. Kezdetben voltak problémák, hiszen egyáltalán nem értettem hozzá, több mindent kellett miattam újracsinálni. Időbe telt, míg elmagyarázták a dolgokat, és én felfogtam azokat. De aztán egyre jobban belejöttem. Figyeltem, tanultam. Amit tudtam, magamba szívtam. A legnagyobb döbbenetet a színház és a film közötti különbség felismerése okozta. Rá kellett jönnöm bizonyos dolgokra. Ha a Vígszínház nagy színpadán állok, sokkal többnek, kitettebbnek kell lenni, mint a kamera előtt. Ott úgy kell játszani, hogy a páholyokban, a karzaton, a leghátsó sorokban is lássa a néző, hogy mit csinálok. És értse, hogy mit érzek. Tehát mindent nagyban kell megmutatni. Filmben épp az ellenkezője történik. Teljesen pici, ugyanakkor érvényes dolgokat kell csinálni. Ezt a különbséget eleinte nagyon nehéz volt felfogni. Hogy mennyi a nagy, és mennyi a kicsi. Volt, hogy azt éreztem, semmit nem csináltam, mégis szólt a rendező, hogy ez sok. Akkor teljesen kiakadtam. Volt, hogy abban a pillanatban azt éreztem: akkor most már végképp nem tudom, hogyan csináljam. Mi a kevés, ha ez sok? Ezek komoly nehézségek voltak. Tehát én olyan élménnyel, tudásszomjjal gazdagodtam a Napszállta forgatásakor a rendező és a stáb többi tagja által, mert az egész csapatnak hatalmas ereje volt, hogy azt soha nem fogom elfelejteni. Nagyon vágyom arra, hogy ennek folytatása legyen, hogy még történjen velem ilyen az életben. Elmondani sem tudom, mekkora élmény volt számomra Nemes Jeles Lászlóval dolgozni.

Nemzedékének egyik legátütőbb tehetségétől, ifj. Vidnyánszky Attilától is pakolhat rendesen a képzeletbeli batyujába. Ő rendezte az Arany Jánosról szóló darabban, aztán a Liliomban, A nagy Gatsbyben, most pedig vele játszik Szirmai Albert fergeteges humorú operettjében, a Mágnás Miskában.

Nekem azért is különleges Attilával játszani, mert a felvételim óta végigkíséri az életemet. A másodrostától kezdve végig velem van. Senkit nem ismertem az egyetemen, amikor felvételizni jöttem. Őt sem. De a véletlen összehozott bennünket. Vele csinálhattam egy jelenetet. Nem tudtam, mekkora tehetség, de azt éreztem, hogy valami olyan erő jön belőle, amit nekem át kell szippantanom, mert érdemes. Marton László, Hegedűs D. Géza és Forgách Péter osztályába kerültem, Attila pedig, aki szintén az ő növendékük volt, bejárt a mesterségóráinkra. Tulajdonképpen a negyedik osztályfőnökünk lett, a segédtanárunk. Végig jött velünk, ott volt mellettünk, segített, ha kellett. Dolgoztunk vele hétvégeken, rengeteget próbáltunk, játszottunk, tréningeztünk, improvizáltunk együtt. Rendezett is az osztályunknak. És amikor elhívtak gyakorlatra a Vígszínházba, egy csapatba kerültem vele, és ez még jobban összekovácsolt bennünket. Tájoltunk, fesztiválokra jártunk. Volt alkalmunk arra, hogy jól megismerjük egymást. Ki merem jelenteni, hogy nagyon jó barátok is vagyunk. Valamiért mindig szívesen vagyok vele, szívesen fogadom az instrukcióit, észrevételeit, megjegyzéseit. Nagyon nagyra tartom őt mint színészt és mint rendezőt is. Másrészt pedig iszonyatosan jó lélek, akivel én szívesen megyek és vagyok egy társaságban.

Marton László halálát kiheverte már az osztály?

Nem félárvának, hanem teljes árvának érezzük magunkat, amióta lemondott egyetemi állásáról. A történtektől eltekintve mi nagyon szerencsésnek érezzük magunkat, hogy ilyen hatalmas mestertől tanulhattunk. Hogy még kaphattunk belőle. Színészgenerációkat nevelt fel. Felsorolni sem tudjuk azokat, akiket tanított. Azért vagyunk boldogok, mert mi még sok mindent magunkba szívhattunk abból, amit ő képviselt, ami számára fontos volt ebből a szakmából. Mindannyiunk nevében mondhatom: nagyon fontos számunkra, hogy osztályvezető tanárunk volt.

Eszenyi Enikő most rendezi először, a Mágnás Miskában.

Ő is ilyen álom volt számomra, de mára ez is megvalósult álom. Nagyon nagy dolog, hogy ott lehetek nála, a Vígszínházban. Operettben most játszom először, de Enikő úgy vezeti a próbákat, a történéseket, a színészeket és a táncosokat, hogy mindent tökéletesre csiszol. Nagyon ért a műfajhoz. Csak hallgatni kell rá. Irtó nehéz zenére lépni pontosan, de ebben is jó tanár.

Korlát Gida grófot milyennek látja?

Szélsőségesnek. Vannak helyzetek, amelyekben idegesen viselkedik, máskor pedig kimondottan vicces. Ettől olyan humoros.

A Mágnás Miskában, akárcsak korábban a Liliomban, Bandor Éva az édesanyja. Molnár Ferenc darabjában rongyokba bújva, sántán, most az operettben grófnőként, elegáns ruhában.

Ez is csodás ajándék. Otthon, gyerekkoromban őt néztem a színházban, és most együtt játszunk Budapesten. Szlovákia két, egymástól távoli pontján élő ember a Vígszínházban találkozik. Komárom, Királyhelmec. Nagyon sok kilométer választott el bennünket egymástól, de most sokat vagyunk együtt.

Szerepeiknek köszönhetően egészen szoros kapcsolatot kellett kialakítaniuk.

Azon, hogy újra az anyám lett, mindketten nevettünk. Nagyon jó hullámhosszon vagyunk, igazán szeretjük egymást. Óriási váltás ez mindkettőnk számára, hogy a Liliom-beli sötét oldal után most a fényben, a csillogásban találkozunk a színpadon. Örülünk, hogy ezt is kipróbálhatjuk, megélhetjük.

Öt évvel ezelőtt, amikor eldöntötte, hogy a színészi pályát választja, meg sem fordult a fejében, hogy Pozsonyban felvételizzen?

Beadtam a jelentkezésemet ott is, csak nem mentem el a felvételire.

Miért nem? Megijedt?

Az utolsó pillanatban meggondoltam magam. Ennek az volt az oka, hogy megkaptam a szlovák nyelvű felvételi anyagot, a rengeteg szöveget, és… értettem ugyan mindent, de nem éreztem jól magam attól, hogy idegen nyelven kell kifejeznem azt, amit érzek. Erre egyszerűen nem voltam képes. És tudtam, ha én abba belemegyek, felvesznek, nem leszek boldog, bármennyire ezt akarom csinálni. Szlovákul nem tudnám úgy, mint az anyanyelvemen. Ezért döntöttem Budapest mellett, és ezt azóta sem bántam meg.

Pozsonyban, ettől függetlenül, otthon érzi magát?

Egyszer jártam csak ott, még gyerekkoromban. Egyáltalán nem ismerem a várost.

Akkor bizonyára felkavaró élmény lesz október 21-én az Astorka színpadán királyhelmeci fiúként, de már budapesti színészként közönség elé lépni.

Az, mert nagyon nagy vágyam, hogy játsszak otthon is. És most ezzel a csapattal, azokkal, akiket nagyon szeretek, elmehetek Pozsonyba egy magyar darab szereplőjeként. A Kinek az ég alatt már senkije sincsen nekünk, színészeknek is sokat jelent, ezáltal mi is sokat tudunk adni azoknak, akik megnézik az előadást. Az a baj, hogy szavakban ki sem tudom fejezni, mennyire boldog vagyok ettől. Nagyon jó érzés, maradjunk ennyiben.
 

A szerző a Vasárnap munkatársa