Kultúra

Önmagunk elvesztése és megtalálása

Bérczesi Róbert, a hiperkarma zenekar alapító frontembere generációjának egyik legjobb dalszerzője, és a zenén kívül is van miről mesélnie, hiszen megjárta a poklok poklát. Egy időben úgy tűnt, a szemünk előtt emészti fel az a bizonyos rockandroll-életforma. Most egy vaskos önéletrajzi kötetből ismerhetjük meg őt közelebbről.
Juhász Katalin

2019. június 26. 19:30

Hiperkarma-rajongóknak kötelező olvasmány az Én meg az ének, de olyanok is bátran belekezdhetnek, akik a kilencvenes és a kétezres évek miliőjére, a magyar zeneipar működésére, valamint a művészlét buktatóira kíváncsiak. 

Már önmagában az nagy szó, hogy egy zárkózott, súlyos szociopata közel enged minket magához. Az elején megjegyzi: furcsának találta, hogy 42 évesen memoárt írjon. „Remélem, a benne foglaltak jó szolgálatot tesznek majd a jövő gyermekeinek, akik feltehetően már maguktól lesznek annyira bölcsek, hogy képesek legyenek tanulni a számtalan hibából, amit az életem során elkövettem.” 

Bérczesi nem egyedül dolgozott a könyvön, hanem egy tapasztalt irodalmár, Kiss László segítségével, és most ne firtassuk, kinek mennyi érdeme van abban, hogy ez a könyv remek lett. Fordulatos, jól szerkesztett, nem csordulnak túl benne az érzelmek, ha kell, racionális, ha kell, romantikus – egyszóval letehetetlen. És őszintének is tűnik, én legalábbis elhiszek neki mindent, sőt, amennyire lehet, át is érzem a felvázolt helyzeteket. 

Az benne a legizgalmasabb, hogy párhuzamosan követhetjük egy rétegműfajban boldogulni igyekvő zenész karrierjének alakulását a nulláról az idegtépő egy helyben toporgáson át az alternatív szupersztárságig, valamint azt a folyamatot, ahogyan hősünk a drogok rabjává válik. Aki nem szeretné, hogy kamasz gyereke kipróbálja a tudatmódosítókat, csempéssze ezt a könyvet a szobájába. Mert igazi drogprevenciós segédeszköz. A szerző nem akar okítani, csupán saját tapasztalatait osztja meg. Ismerteti az egyes szerek pozitív hatásait, megtudhatjuk, hogy segítik az alkotó munkát, hogy kiszakítanak a szürke hétköznapokból, hogy magabiztossá tesznek. És azt is, hogy eközben úgy teltek el hosszú évek, hogy semmire nem emlékszik belőlük az ember, hogy eltűnnek mellőle barátok, szerelmek, hogy egyre mélyebbre csúszik a szakadékban. Bérczesi kívülről próbálja figyelni önmagát, szinte tudományosan vizsgálja, mi hogyan és miért történt úgy, ahogy, illetve történésről beszélünk-e egyáltalán vagy cselekvésről. Nem keres felmentést, kemény ostorcsapásokat mér saját hátára, és sok embert megkövet, köztük az édesapját is – ezek a részek különösen erősek. Azt is elemzi, miért képtelen a tartós párkapcsolatra, és pontosan tudja, min kellene változtatnia. Legintimebb dolgait is megosztja velünk, az itt következő részlet például egészen hideglelős: 

Engem kicsi gyerekkoromtól kezdve démoni hangok gyötörnek, testetlen szellemi lények hangjai. Folyton megszólalnak bennem, és mindenféle kényszeres cselekedetek elvégzésére kényszerítenek. Ha például leültem zenét írni, már figyelmeztettek is, hogy állj, állj, mielőtt hozzáfogsz, igazítsd meg a függönyt, vagy hogy legyenek rendben, álljanak párhuzamosan a papucsaid. Esetleg addig kellett kötögetnem a cipőmet, amíg a fűzők nemcsak hogy egyforma szorosak nem lettek, de egyféleképpen is álltak. /…/ Viszont amikor betéptem, ezek a démonok elhallgattak. Eltűntek az őreim. A kínzóim. A helyzetet csak tovább nehezítette, hogy senkinek sem tudtam beszélni róluk. Az iskolában jeleztem ugyan, de a tanáraim a kialvatlanságomra fogták a dolgot, a haverokkal meg sok mindenről dumál az ember, de a fejében zakatoló démonokról viszonylag keveset, sőt a legszűkebb környezetemben, otthon, édesanyámnak se nagyon tudtam mit mondani erről. Különben is, mivel egész életemben hallottam hangokat a fejemben, számomra az tűnt természetesnek, hogy mindenki ugyanezt éli át. Már harmincéves voltam, amikor először eszembe jutott, hogy talán egy átlagos embernek csak egyetlen hang szól a fejében: a sajátja. /…/ Amióta nem drogozom, ezek a démoni hangok sajnos megint felerősödtek, talán még sosem szenvedtem tőlük ennyit, mint mostanában. 

Olvasás közben érdemes újrahallgatni a hiperkarma-számokat (így, kis betűvel írandó a zenekar neve, Robi a CD-k belső borítóin szereplő dalszövegekben sem használ nagy betűket, és az írásjeleket is kerüli, a kérdőjel kivételével). Mert szinte mindről elárul egy-két műhelytitkot – zenei, hangszerelési ötletek kipattanását, ikonikus sorokat ihlető élethelyzeteket, vagy hogy egyes mondatok mit is jelentenek valójában. 

Itt jegyezzük meg, hogy hősünk idén érettségi tétel lett Magyarországon. Íme: „Mutassa be a lírai én és a költő saját énje közti kapcsolat problematikusságát a hiperkarma együttes Bérczesi Róbert által írt dalszövegeiben, különös tekintettel a zenekar mitévő/amondó című dalpárosára. Feleletében mutassa be a beszédmód változásait az említett dalok szövegében, valamint térjen ki azok prozódiai jellegzetességeire is.” 

Talán nem véletlen az egybeesés, hogy 2019-ben az Artisjus az év szövegírójának választotta Bérczesit. Az Athenaeum tehát jó érzékkel nyúlt a téma után. A könyv elolvasása után aligha akad ember, aki nem zárja a szívébe Robit, és nem szurkol neki, hogy most már kerüljön végre egyenesbe, szűnjenek meg azok a démoni hangok, találjon otthonra ebben a világban. És persze írjon nekünk még egy csomó remek dalt.

  
Juhász Katalin

Kiss László-Bérczesi Róbert: Én meg az ének (Behúzott szárnyú felfelé zuhanás)
Athenaeum, 2019, 336 oldal 

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik. Egyben felhívjuk figyelmüket, hogy a kommentekhez tartozó IP címeket a rendszer elraktározza.

Önnek ajánljuk

GALÉRIA: Döntetlenezett a DAC a nagymihályiak ellen

Törékeny lelkű tinik az összeomlás szélén

Illegális bevándorlókat fogtak Párkányban

Videón, ahogy két kamion frontálisan ütközik Kecskemétnél

Négyezer embert kellett kitelepíteni Gran Canarián az erdőtűz miatt

Meggyilkoltak egy 38 éves nőt Rimaszombatban, a feltételezett elkövető is meghalt

Legfrissebb galériák
Olvasta már?