Ólomsúlyú szappanbuborék

Bandor Éva, (Sárkányné) és Olasz István (Csató)Dömötör Ede felvételeÚgy dönt, itt az ideje komolyan venni, hogy ennek a korai Molnár-darabnak az ideje, közege, sőt anyaga maga a szecesszió: a kimódolt túlfűtöttség és a romlottságra áhítozó dekadencia. Bizony másként akarja játszani a Doktor urat, mint szokás, nem léha, könnyed, habos és elegáns semmiségként, de stilizált színészetet kívánó, a némafilmek expresszionizmusát idéző, rejtett démoniságot sejtető modorban, hangvételben. A Doktor úr ebben az értelmezésben nem kevesebb, mint a korszellem és korhangulat megidézése, az akkori életérzés lenyomata. Ám megvalósításában nem több mint egy fölöslegesen ambiciózus kudarc. De mennyi is a szappanbuborék súlya, s miféle ördögi erők munkálnak benn, sőt általa? Fogas kérdés! De talán pontosan annyira súlyos alkotás egy buborék, mint amennyire súlyos egyéniség az, aki fújja! Ebben az esetben Schlanger, mint szappanbuborék-fújó meglehetősen zavarodott kisiparosnak tűnik. Mert bár látszólag egyformának tűnnek azok a fránya buborékok, de hányféleképp lehet fújni, mennyi remek módja van! Schlanger buborékfújásának leglényegesebb sajátossága, hogy úgy tesz, mintha nem szappanos víz lenne az alapanyaga, de minimum olvasztott ólom, vagy egyenesen valami egészen őrült alkimista által, magának a sátánnak a segédletével kikotyvasztott titokzatos és mély értelmű vegyület. Az áthangszerelés persze nagyon izgalmas eredményekhez vezethet, és a Schlanger által fel-felvillantott teátrális-expresszionista játék is kezdetekben nagyon izgalmasnak, sőt üdének ígérkezett. Két probléma adódott meglehetősen rövid időn belül. Az egyik, hogy igazán csak egy színész van talpon e színházi vidéken, aki érti és tudja, hogy is kell tisztán manírból és természetellenes gesztusokból összerakni egy nevetséges, mégis tragikus, egydimenziós, mégis érdekes, ripacs, mégis természetes figurát, s ő Bandor Éva. A másik gond, hogy maga a rendező is gyakran enged az ordenáré humor, az operett-szirup és az üres poetizálás csábításának, s így az elrajzolt, harsány ágálás, bizony átfordul az idiotizmus csapdájában vergődő színészek szenvedésébe. Elhangzik a darabban, hogy a „hipermodern” és az „überneuraszténiás” manapság a sikk. Schlanger ebben a két szóban találja meg a kulcsot, ám tömény perverzió, esetleg bravúros stíljáték helyett fárasztó erőlködés, egyre otrombább poénokba fulladó jópofáskodás lesz az eredmény. Kezdetben rafináltnak tetszik, hogy a szeretnivaló hősök karcosak is, és van ellenszenvesség is a könynyed aranyosság mögött. Persze mindenki habitusa szerint teljesíti a feladatot. A szalondémoniságot egyszerre parodizálja, és elgondolkodtató következetességgel valósítja meg Bandor Éva, (Sárkányné). Szoborszerű pózai, lapos pillantgatásai, hatásvadász hangsúlyai, és demonstratív érzelmi váltásai hitelesek, mert elképesztő belső feszültségeket sejtetnek, a tündöklő nőiesség, a villódzó érzékenység, a flúgos provokáció, az erőszakos kóklerség, a hűvös karikatúra és az önfeledt bohóckodás valóban egy magatartásformává, egy elképzelt kor eltúlzott megjelenítésévé válik. Bandor Éva, ha kell, akkor áljapáni gésadémon, vagy szerelmi lázban verdeső szédült lepke, ha kell, sikkantóoperát előadó érzelmi zsaroló művész, vagy hirtelen kozmikusan elmagányosodó nő. Persze ha ennyire külsődleges egy megteremtett birodalom, egy idő után a következetesség is fárasztóvá válik, mert maximum esztétikai élvezetet nyújthat, érzelmileg és szellemileg hidegen hagy. Olasz István (Csató) partnere Bandornak, de az ő színészi plaszticitása megreked az imitációnál, a bizarrság nála nem tartalom csak forma. Jelenléte pontos és artikulált, egy dimenziója szórakoztató, időnként megejtő, de nincsen titka, nincsen gyanakvásra késztető ereje. Fabó Tibor (Sárkány) mindig egy figura igazságát keresi, ragaszkodik a karakterformáláshoz, és nem bízik a tisztán technikára épülő bravúráriákban. Öntelt ügyvédje ezért hordozza azt a tisztázatlanságot, hogy a rendező elrajzolna, a színész finoman rezdülne, a darab pedig vagy Molnár Ferenc-szerűen frivolan szellemes, vagy Kellér által átírva leegyszerűsítetten tréfás. Fabó árnyaltan villantja fel egy jellem romjait, megpróbálja az antipatikus, sikeres, érzéketlen nyárspolgár piti kálváriáját fejlődéstörténetként ábrázolni, de ha nem alkalmas az anyag, szelíden eltűnik a háttérben, és nem erőlködik. Mokos Attila (Puzsér) egy harmadik utat választ, az ő szeretni való szélhámosa igazi népi hős, ő bevallottan a közönségnek játszik, kiszól és összekacsint, nem sokat törődik igazi vagy álmélységekkel, fel-felsejlő ördögi erőkkel és baljós atmoszférával. Népszínházi zenés-táncos slemil, a többiek által gondosan építgetett illúziót kedvesen semmibe vevő csepűrágó. Mokos remekül adagol, nem regiszterváltásokban, vagy jellemépítésben gondolkozik, de egy léha karakteren keresztül történetet tálal. Az előadás jelenetről jelenetre kisiklik és fárad. A kezdetben poétikus illusztrációként az átlátszó díszletfal mögött táncoló álom-alakok, egyre inkább revüket idéző vicces betétként funkcionálnak. Az előadás heves művészi ambícióit a második rész agyalágyult rendőreinek silány bohóctréfái, az anyósviccek kínosságával vetekedő vénlány-alázásai, és a végül mindent belepő ötlettelen szürkeség teljesen kioltja. Dobis Márta komoly kutatómunkát sejtető míves ruhái, Kis Kovács Gergely jól funkcionáló, bár nem teljesen kihasznált, a szecessziót alázatosan felvillantó díszlete, a Pálinkás Andrássy Zsuzsanna vezette pompás kis zenekar sem tudta megmenteni az előadást. Schlanger András egyszerre akar súlyosat mondani, és könnyedén szórakoztatni, rendezői koncepciót szeretne megvalósítani, de végül minden színésze a maga útját járja, operett, kabaré, színmű, bohózat, stilizált színház mind-mind vágyának tárgya, de sem szivárványos szappanbuborékká, sem nehéz ólomgömbbé nem válik a felgomolygó káosz.