Nincsen holló Poe nélkül

Még ahhoz a klasszikushoz sincs köze, amelyet Roger Corman rendező ültetett celluloidszalagra 1963-ban.

És nem azért nincs köze a legújabb hollóprodukciónak az elődökhöz, mivel azok a horror műfajának legendás darabjaivá váltak, ami az újabb opusszal nem igazán fog megtörténni, hanem mert James McTeigue rendező A holló című amerikai-magyar-spanyol thrillere nem Edgar Allan Poe irodalmi alapjából nőtt ki. Az ihletettség ott van, és ott van Poe is, hiszen bűnügyi írásaival ő a történet mozgatója. Róla szól ez a sztori elmaradhatatlan hollóival együtt, hiszen nincsen Poe holló nélkül. Neve ugyanis még az irodalomban kevésbé jártasak tudatában is összeforrt a hollóval. (Miként újabb időkben Brandon Lee neve is köthető a hollóhoz – ám az tudvalevően más vonal.)

Szóval ennek a hollónak a detektívregények „feltalálója”, Edgar Allan Poe a főszereplője, ő ül egy városi park fája alatt egy padon, s ugyanitt szemünk láttára ki is leheli a lelkét, amely – hogyan másként! – vészjósló holló alakjában fel is rebben az ég felé. Így kezdődik és így végződik a film, ám a nyitó és a záró kép között Poe feléled, és egy izgalmas thriller részese lesz. A történet a 19. századi Baltimore-ban játszódik, s azzal indul, hogy egy anyát és lányát véres thrillerhez méltó, elborzasztó brutalitással lemészárolnak. Emmett Fields nyomozó rájön, hogy a bűntény ugyanúgy esett meg, mint egy fiktív történetben, amely Edgar Allan Poe tollából jelent meg a helyi újságban. Poe gyanúba kerül. Ezt követően újabb bűnesetek történnek az ő írói fantáziája alapján született eseteket másolva.

Nagyvonalakban nyugodtan elmesélhetném az egész sztorit, nem rontana az élményen, hiszen a látvány és a színészi játék amúgy is sokat emel a krimi fonalát szövő sztorizáson. Csak egy jelenetet emelnék ki ennek illusztrálására: a pazar kivitelű arisztokrata bált. Abban a jelenetsorban a zene, a tánc, a kosztümök, a környezet, a színészi jelenlét, a maszkok és a bál rendezői levezetése ámulatba ejtő élmény a szemnek. S az agyat is megtornáztatja az események sodra az erősödő fokozással, az izgalmak növelésével, a rejtélyek bonyolításával s a túlfokozott véggel. Ezzel együtt a néző ne várjon Poe-hoz méltó hangulatot – szorongást, melankóliát, mélységet. A kezdő képsorokból ítélve inkább rettegést ígér a film a hatáskeltés szintjén – a gyomorfordító undor, amikor az első kivégzés során a magasból lesújtó ingabárd apránként metszi ketté az áldozatot, szerencsére később inkább emészthető klasszikus krimivé szelídül, melyben hangulatos látvánnyal tálalva kapjuk a bűntényfelderítést. A film ezzel együtt se ír történelmet, ám aki szereti a lassúbb, klaszszikus-kosztümös krimisztori-áradatot (még úgy is, hogy egy idő után – mai internetfüggő agyunkkal – előrelátunk dolgokat), bele tud feledkezni ebbe az új hollóba. Még ha összehasonlíthatatlanul laposabb is a fent említett klasszikusoknál. Mai thriller ez Poe-val fűszerezve, de nem az ő tollából.