Nem törődni egymással – mert ez most a divat, ugye?!

Annyi gond nehezedik mostanában erre a rohanó világra, hogy az emberi kapcsolatoknak már nem is jut hely. Az egymással törődés, egymás iránti figyelem megint lejjebb csúszott néhány fokkal a ranglétrán. Ezt tapasztaltam egy zord decemberi napon is, amikor este tizenegy óra körül egy férfit fedeztem föl a földön fekve a bérház melletti kőkerítés tövében. Azonnal hívtam a rendőrséget, mivel nem tudhattam, kiféle-miféle az illető, s mert mozdulatlanul feküdt, az is megfordult a fejemben, hogy talán nem él. Sőt, fantáziám egy kicsit messzebb is merészkedett: talán megölték... Kicsit féltem a sötét, ködös éjszakában, kicsit izgultam, de azt nem engedte volna a lelkiismeretem, hogy elmenjek a szerencsétlen mellett anélkül, hogy ne próbáljak meg segíteni rajta. S a hideg ellenére is megvártam, amíg kiszállnak a rendőrök, mert féltem, hogy esetleg nem találják meg.

A rendőrök végre kijöttek, felébresztették a történet főszereplőjét, kiderült, hogy a közeli munkásszálló egyik lakója. Elmondta, hogy többet ivott a kelleténél, s hazafelé menet nagyon elfáradt, hát leheveredett a fal tövében. A rendőrök kérésére a személyi igazolványát is elővette. Azok aztán útbaigazították, ő elnézést kért, hogy problémát okozott, s elindult hazafelé.

Az egyik rendőr odaszólt nekem, hogy mindezt én is megtehettem volna, s akkor nem kellett volna őket riasztanom. Elengedtem a fülem mellett a megjegyzést, csak hogy ne kelljen vele vitáznom. Mert én ahhoz a generációhoz tartozom, amelyikben még él a rendőröktől való félelem, s ahhoz tartom magam, hogy jobb, ha az ember nem keveredik konfliktusba a közrend embereivel. ĺgy aztán fél tizenkettő tájban hazakullogtam félig megfagyott kutyámmal együtt, s lezártam magamban ezt az esetet – abban a tudatban, hogy a szabad ég alatt szunyókáló ember nem fagyott meg, sőt remélhetőleg tüdőgyulladást sem kapott.

Másnap reggel ért a meglepetés, amikor a lépcsőházban megszólított egy nő a harmadik emeletről, s elmondta, hogy látta, amikor este kihívtam a rendőröket.

– Már délután is látta azt a férfit? – kérdezte tőlem.

– Délután? – kérdeztem vissza. – Én este találtam rá, amikor telefonáltam is.

– Igen, tudom, amikor a kutyája odahívta, hogy talált valamit, vagyis valakit a száraz levelek között. Én mindent láttam, azt is, amikor az a férfi úgy öt és hat óra között befúrta magát az avarba. Éppen nálam voltak a szomszédék. Velük néztük ahogy két részeg férfi vonul el az ablakok alatt, aztán láttuk, hogy az egyik lefekszik, a másik meg fütyült rá, otthagyja őt. Mi látásból ismerjük őket, mindig erre mennek el reggel, és estefelé is munkából jövet.

– S miért hagyták, hogy ott feküdjön a fagyos földön? Maguk is hívhattak volna segítséget.

– Hívtunk volna, de maga megelőzött. Mondtuk, hogy ha senki nem telefonál, akkor majd mi intézkedünk.

Keserű szájízzel mentem aznap munkába. Aztán egy bizonyos ügyben fel kellett keresnem egy vállalatot, történetesen a volt munkahelyemet. Először is telefonáltam egyik volt munkatársamnak, hogy útbaigazítást és néhány telefonszámot kérjek tőle. Amikor elmondtam neki, hogy még a nap folyamán fel kell őket keresnem, hogy beszéljek egy-két alkalmazottjukkal, így reagált:

– Hát én ebben nem tudok neked segíteni.

– Rendben van, de a telefonszámukat talán megadhatnád – mondtam kicsit elszomorodva, mert valójában nem kértem az illető segítségét, sőt igazából még el se mondtam neki, miért hívtam föl. De nem is várta meg, hogy a segítségét kérjem, hanem előre bejelentette, hogy rá ugyan ne számítsak.

Az a szomorú az egészben, hogy pár évvel ezelőtt ugyanez az ember nemhogy kérés nélkül is megmondta volna az említett személyek telefonszámát, hanem még intézkedett is volna a találkozó ügyében.

Ha a kutyám beszélni tudna, biztosan azzal vigasztalna: „Ugyan, ne is törődj az ilyen közömbös, rideg és önző alakokkal. Csak velem törődj...”

Csakhogy a kutyám nem ember – ő kutya.