Nem szerep: cukrászinasnak áll

Peter Mankovecky, a Pozsonyi Színművészeti Főiskola egykori tanárának végzett növendékeivel a Macbeth parafrázisára készült cseh rendező irányítása alatt, amikor egyik napról a másikra minden kétségessé vált. Azon a bizonyos utolsó napon, amikor próbára jött Győrből, a rádióhírek alapján már sejtette, hogy a helyzet egyre komolyabbá és veszélyesebbé válik.
„Folyamatosan arról kommunikáltunk, hogy mi legyen, meddig engedik a körülmények, hogy dolgozhassunk. A rendező háromnaponta ingázott Csehország és Szlovákia között, és minden alkalommal ellenőrizték a határon. A lázát is megmérték. Gondoltuk, hogy egy nap majd döntés elé kerül: vagy itt marad hosszabb időre Pozsonyban, vagy otthon. Aztán az egyik színész be-stresszelt a helyzettől. Neki már nem is volt kedve próbálni. Megriadt a hírektől. Aznap össze is ültünk megbeszélni, hogy mi legyen, s végül abban maradtunk, hogy elhalasztjuk a bemutatót, találunk majd másik időpontot. Az egyre elszomorítóbb tények miatt azonban még ma sem született döntés ez ügyben. Bizonyára hónapokig fogunk várni arra, hogy elkezdhessük, illetve folytathassuk a munkát. A próba után felhívtam Marcit, a kedvesemet, aki Komáromban magyarországi rendezővel próbált. Már ott is ment a találgatás, hogy mi legyen. Megbeszéltük, hogy Győrben találkozunk, és még aznap este gyorsan hazajövünk. Azóta itthon vagyunk. Hol nálunk, Szencen, hol az ő szüleinél, Csiliznyáradon.”
Hogy mit pakol az ember a kocsiba meghatározatlan időre?
„Alapdolgokat. Két hétre pakolásztunk, hiszen akkor még nem tudtuk, hogy a két hétből két hónap, sőt még több is lehet. Egyvalamit biztosra vettem: magas sarkú cipőre és elegáns ruhára nem lesz szükségem, úgysem fogunk menni sehova. Kiöltözés kizárva. Nagyon egyszerű holmikat, inkább csak tréningruhákat raktam a kocsiba. Azt is sietve, mert tudtuk, hogy bármikor lezárhatják a határt. A karantént szerettük volna elkerülni.”
A Divadlo Petra Mankoveckého Macbeth előadása tehát félkész állapotba jutott.
„Így még nem léptem ki soha munkafolyamatból – ecseteli a helyzetet a sikeres színésznő. – Az utolsó próbákon már mindenki a hírekre figyelt, és többen feltették a kérdést, hogy van-e így értelme teljes erőbedobással dolgozni? A helyszín is, ahol a próbák zajlottak, hivatalosan már zárva volt. Tudták, hogy kevesen vagyunk, ezért beengedtek bennünket, de az utolsó héten már titokban próbáltunk. Közölték is velünk, hogy ott, azon a helyszínen április elején semmilyen premier nem lesz, ne is tervezzük. Furcsa érzés volt ezt hallani, mert akkor minek adjak bele mindent, ha tudom, hogy felesleges. A hangulat sem volt már olyan köztünk, mint az elején. Volt, aki örült is, hogy vége, és úgy gondolta, legalább szusszan egy kicsit.”
Mégsem ez volt a mélypont, mondja a három országban foglalkoztatott színésznő. Ebben az évadban eddig semmi sem úgy alakult, ahogy alakulnia kellett volna.
„Roman Polák vezetésével a pozsonyi Aréna Színházban kezdtünk el próbálni. Az előadásban Robert Roth, a Szlovák Nemzeti Színház egyik vezető színésze is játszott volna, felesége tragikus halála azonban rányomta bélyegét a kedélyállapotára. Ezért azt a munkát is csúsztattuk. Film is lett volna. Castingokra jártam, kiválasztottak, már állt a csapat, amikor kiderült, nem jött meg a pénz a forgatásra. Egy másik filmbe is szerettek volna, egy cseh produkcióba, abból viszont azért maradtam ki, mert nem lehetett benne két szlovákiai színésznő. Volt tehát több majdnem, amiből aztán mégsem lett. Ez a pálya ilyen. Ezt el kell fogadni, csak nehéz beletörődni.”
A bezártságot egyelőre jól viseli, hiszen időnként elhagyja a lakást. Egy neves szlovák tudós véleményére hivatkozva azt mondja: néha szükséges is kisétálni a természetbe, csak arra kell ügyelni, hogy ne legyenek sokan a közelben. Szencen, a házukhoz legközelebb eső tó körül szívesen lefutja a köreit, hiszen évekkel ezelőtt, a Fair play című cseh filmre készülve megedzette a sok futás.
„Fáradtnak egyáltalán nem érzem magam. Gyorsan találok elfoglaltságot a házban. Rakodok, takarítok, lomtalanítok. Rengeteg kacat gyülemlett fel körülöttem a szobámban. Sok mindent kidobtam már. Olvasok, zenét hallgatok, elvagyok. Várom, hogy mi lesz. Az is megtörténhet, hogy belekezdek majd valamibe, aminek semmi köze nem lesz a színészethez. Szívesen vállalnék hétköznapi munkát is, hogy lekössem magam, de semmi sem üzemel körülöttünk. Tegnap viszont kaptam egy ajánlatot, s ha minden jól megy, a napokban már cukrászinas leszek.”
Volna egy ötletem, vetem közbe: ha már zongora szakon végzett a pozsonyi zeneművészeti szakközépiskolában, és a Vízkereszt, vagy amit akartok című darab szereplőválogatásán annak idején azzal nyűgözte le a rendezőjét, hogy egy Chopin-művet Lady Gaga stílusában is képes volt megszólaltatni, akkor most pár perces házi koncertet is adhat valamelyik közösségi csatornán.
„Ez tényleg jó ötlet, csak mostanában nem ülök le a zongorához. Hamis a drága. Előbb fel kell hangolni. Mivel az évadnak már úgyis vége, és a szinkronstúdiók is leálltak, valamit ki kell találnom. Elkeseredve nem vagyok. El kell fogadnunk ezt a helyzetet, és tanulnunk kell belőle. Most legalább mélyebbre lát magában az ember. Több mindent észrevesz, felfedez magában. Olyan dolgokra is ráébredhet, amelyek eddig valahogy fel sem tűntek számára. Csak rohantunk, hajtottunk megállás nélkül. Most a világ is megállt. Van időnk eltöprengeni azon, hogyan tovább és hogyan nem.”

A szerző a Vasárnap munkatársa