Nem lesz ez olyan egyszerű menet

A koronavírus-járvány okozta bezártság az ő mindennapjait is felülírta. Színpadi szerepeiről meghatározatlan időre le kellett mondania, sőt Komáromban élő édesanyjával és öccsével, valamint gútai nagymamájával és nagynénjével, sőt a búcsi rokonaival is csak videócseten tarthatja a kapcsolatot.

„Háy János Utánképzés ittas vezetőknek című darabját kezdtük el próbálni Dunaújvárosban, de még csak ismerkedtünk a szöveggel, az olvasópróba második napjánál tartottunk, amikor jött a hír, hogy leállnak a színházak. Akkor még nem volt olyan sokkoló a tény, mert még csak annyit tudtunk, hogy a márciusi előadások elmaradnak. Hogy mi lesz később, arról csak sejtéseim voltak, hiszen benne volt a levegőben. Olvastam a szlovákiai és csehországi híreket, már azokból is érezni lehetett, hogy ez nem lesz egyszerű menet. Mondtam is Daninak, a kedvesemnek, hogy félek én nagyon, mert nem úgy lesz ez, ahogy mi elképzeljük. Nem voltam annyira optimista. Nem is voltam annyira meglepve, amikor hirtelen komolyra fordult a helyzet. Én az a típus vagyok, aki mindig a legrosszabb forgatókönyvre gondol, s ha az valósággá válik, már nem sokkolódik. Becsapom az érzékeimet azzal, hogy hiszen én már erre fel voltam készülve. És már nem ér csalódás. Nem élem meg akkora tragédiának, mint amilyennek megélhettem volna, ha nem olvasok előtte külföldi híreket, és nem informálódom.”

De mit tesz egy színésznő, hogy az alkotóenergiája így se menjen kárba? Ha zeneszerző a párja, mint neki, Dobri Dániel, akkor házilag, kettesben alkotnak meg egy dalt, amelynek a szövegét Bereményi Géza írta, s már utol is érhető.

„Egy ilyen kényszerhelyzetben önkéntelenül arra gondol az ember, hogy mi mindent halasztott el az évek során. Folyamatos időszűkében vagyunk, nem érjük utol magunkat. S ha már egyszer beláthatatlan hosszúságúra nyúlik ez a váratlanul jött szabad idő, akkor töltsük el hasznosan, produktívan, mondtuk Danival. Hála istennek ő sem az az alkat, aki begubózik és depressziósan hörög egy ilyen helyzetben. Őt is ugyanolyan ambíciók fűtik, mint engem. Amióta együtt vagyunk, több közös munkánk volt, s az előadások mellett nyaranta klipeket is készítettünk.”

Bereményi Gézával elsőként Dobri Dániel került közelebbi kapcsolatba. A zalaegerszegi színházban ismerkedtek meg, amikor a jeles író-dalszövegíró művészeti vezetője volt az ottani társulatnak. A tizenhat éves fiú eleinte közreműködőként vett részt néhány előadásban, később viszont már zeneszerzőként alkalmazták. És akkor került igazán közel Bereményi Gézához, akitől aztán több dalszöveget is kapott.

„Abban az évben, amikor Danival megismerkedtem, balatoni nyaralójukban látogattuk meg Gézáékat, és nagyon megszerettük egymást. A dalok még a megismerkedésünk előtt születtek, Dani kamaszévei után. Ők ketten, a Balaton-felvidéki Ábrahám-hegyen egy nyáron át dolgoztak együtt. Géza egész nap írt, Dani zenélt. Lemezt terveztek, színészeknek. Az album végül nem született meg, de a fiókban ott maradt egy csomó dalszöveg. Ezzel a szerzeménnyel, a Tükrökkel már jó ideje kacérkodtam. Nehéz dal, énektechnikailag tényleg nem könnyű megszólaltatni, mégis nagyon közel áll a szívemhez. Mondtam is Daninak viccesen, ezt nem adhatja másnak, ez az én dalom, ezt nekem kell elénekelnem. És most végre igazán az enyém lett. Danival egyébként nagyon furcsán működünk együtt. Irtó szigorú hozzám. Mire megtanulom a dalt, rendesen megríkat. Olyankor én mindig ráripakodom, hogy bezzeg másokkal mennyivel türelmesebb vagy, ő meg azzal vág vissza, hogy de neked jó a hallásod, elsőre tudnod kellene. Szóval mindig veszekedés a vége. Aztán kicsit pihentetjük a dolgot, majd újult erővel ismét nekifogunk, és felvesszük. Ezt a dalt viszont nem előzte meg semmiféle csetepaté. Szépen, egyetlen zokszó nélkül életre kelt. Beállítottunk néhány mobiltelefont és különböző rögzítő eszközöket a térbe, én bevilágítottam, ő kísér gitáron, de még a keverést is magára vállalta. Beletett egy ritmushangszert, és zongorát is kevert az alaphoz, majd szépen megvágta az anyagot.”

De kapcsolódik a dalhoz egy egészen friss történet is. A véletlen úgy hozta, hogy a klip megszületésével szinte egy időben jelent meg Bereményi Géza új könyve, a Magyar Copperfield, amelyben az író gyermek- és sihederkorát tárja olvasói elé. Memoárja nemcsak egy érzékeny művész vallomása, hanem a 20. századi magyar történelem emberközeli krónikája is.

„Többször is beszéltünk Gézával, amikor a regényt írta, és mindig elmondta, hol tart a történetben. Amikor a kamaszkorát írta meg, csillogó szemmel mesélt róla. Vagy a húszéves önmagáról. Nem árult el mindent abból, amit megírt, de a kíváncsiságunkat annál inkább felcsigázta. Jó volt hallgatni őt. Dani szokta mondani, hogy az én itthoni történetmeséléseim nagyon hasonlítanak arra, ahogy Géza tárta fel előttünk élete egy-egy szeletét. Merthogy mindketten pontosan, élesen emlékszünk gyerekkorunk legapróbb részleteire. Az én fejemben is nagyon erősen megragadtak az emlékek, mint Gézáéban. Nagyon jó a könyv. Úgy olvastatja magát, hogy nem tudod letenni. Mintha ott ülnél Géza előtt, és hallgatnád, ahogy sztorizik. Tévés, rádiós beszélgetései során is ilyen. Öröm és élvezet a közelében lenni.”

Párhuzamosan a klip születésével, főzés közben, egy újabb ötlet pattant ki Jókai Ági fejéből. Mit főzzek karantén idején? címmel kezdett el recepteket gyűjteni, de úgy, hogy a Facebookon megnyitott egy csoportot, amelynek ma már csaknem ötszáz tagja van, akik egymástól informálódnak.

„Egyik legkedvesebb barátnőm édesanyja, a gútai Angyal-Szalai Erzsébet posztolt egy képet a Facebookon, és mellé írta, hogy mit főzött aznap a családjának. Én pedig tőle függetlenül naplót vezetek arról, hogy miképpen lehetünk költséghatékonyak, hogy ne pazaroljunk az élelmiszerrel, és hogy vásárlás céljából a lehető legritkábban hagyjuk el az otthonunkat. Danival mi tartottunk egy nagyobb bevásárlást, s azóta abból főzök. És most recepteket cserélgetünk a csoportban. Napi szinten negyven-negyvenöt darab érkezik hozzánk, és már egyre inkább térünk vissza a gyökerekhez, a régi, egyszerű, tápláló ételekhez, amelyek a szüleink és nagyszüleink konyhájából kerülnek az asztalunkra. S ahány étel, annyi emlék. Van mit feleleveníteni családi körben.”