Nem kell címkézni a stílusokat

Peter Lipa a dzsessznapok sajtótájékoztatójánTASR-felvételAz idei kínálatban alig találtam tradicionális dzsesszt, szinte valamennyi koncerten a legkülönbözőbb stílusok keresztezése várható. Tudatosan törekedtek erre a műsor összeállításakor?

Úgy érzem, a globalizáció a zenében is megnyilvánul. Ez annyit jelent, hogy a zenészek többsége ma már nem igyekszik meghatározni, meddig „tiszta” és honnantól „piszkított” a dzsessz, a stílusok közötti határok elmosódni látszanak, a műfajok összekeverednek. Ez annak az eredménye, hogy a világban gyorsabb és egyszerűbb lett a kommunikáció, a médiáknak köszönhetően a zene mindenhová elér, a muzsikusok nyitottabbak lettek, hagyják hatni magukra az újat. Ezáltal a hallgatók ízlése is alakul, mármint azoké, akik nyitott füllel és nyitott szívvel várják az új dolgokat. Manapság minden megengedett a zenében, talán sosem volt még ekkora szabadság, mint most. A pozsonyi fesztivál is ezt a sokszínűséget, gazdagságot igyekszik bemutatni. A dzsesszre ma jellemzőek a szokatlan felállások, szokatlan hangszerelések, és más műfajok és más kultúrák elemeinek felhasználása a hangzás gazdagítása érdekében.

Ez azt jelenti, hogy mind a zenészek, mind pedig a közönség megunta a tradicionális dzsesszt, és valami egészen újat keresnek? A kortárs írók szokták mondogatni, hogy nehéz dolguk van, mert mindent leírtak már előttük...

Hát, hogy is mondjam..., azért a zene története is az egymástól való ellesések, elcsenések története. A zeneszerző munkájára minden hang hatással van, amit életében hallott. Ez a legnagyobbakra is érvényes, az ő „merevlemezükre” is felkerült valahonnan az, amit később áteresztettek a számítógépükön és lekottáztak. Valódi újdonságok a zenébe ma már csak egzotikus közegekből érkezhetnek, amelyek kívül esnek a civilizáción. Az irodalmi életbe is berobbannak néha szerzők, akik a világ olyan helyein élnek, ahol másként gondolkodnak az emberek, másként fűzik a mondatokat. Nyugat-Európát és Amerikát ugyanúgy meg tudja lepni mondjuk egy kínai író, mint egy kínai zenész. Emellett persze továbbra is szívesen olvasunk klasszikusokat, mint ahogy a tradicionális dzsessz, az akusztikus blues vagy a „vegytiszta” folklór népszerűsége sem csökkent a zenei stílusforradalom hatására.

Hogy néz ki a helyzet Szlovákiában a hallgatók és a zenészek szemszögéből? A zenészek ma már oda utaznak és ott játszanak, ahol akarnak, a közönség viszont mintha valamivel konzervatívabb lenne, lassabban követné az eseményeket...

Az etnózene, a különböző népek folklórjának hatása globális értelemben is rendkívül nagy. Mindegy, honnan jön a zene, a balti államokból, a forró Afrikából vagy a környező országokból. Ha őszinte, rabul ejti a hallgatót. A másik meghatározó és gyorsan fejlődő ág az elektronikus zene, amelyre az egész világon nyitottak a fiatalok. Hiszem, hogy a hazai közönség is figyeli az eseményeket és reagál az újra. Természetesen a hallgatók nem lehetnek annyira naprakészek és tájékozottak, mint a zenészek, akiknek egy lépéssel mindig a közönség előtt kell járniuk. A Pozsonyi Dzsessznapok arra is jó alkalom, hogy a kíváncsi hallgatók kíváncsi zenészekkel találkozzanak, és esetleg tanuljanak tőlük.

A rendezvény „tanító-nevelő” jellegét ön a kezdetektől szereti hangsúlyozni. A mai, szórakoztatóiparnak kedvező világban ez egyre merészebb hozzáállásnak tűnik.

Remélem, hogy nem az, hogy ma is össze lehet kötni a szórakoztatást a zenei ismeretterjesztéssel. Kereskedőktől tudom, hogy a dzsessznapokat követő hetekben sokkal több dzsesszlemez fogy a pozsonyi boltokban, mint az év többi hónapjában. Már ez a tény sok mindent jelez, és optimizmusra adhat okot. A másik örömteli dolog, hogy az elgépiesedés ellenhatásaként folyamatosan növekszik az élő zene iránti igény. A közönség kíváncsi rá, hogyan születik a szeme előtt a zene, kik és hogyan játsszák. A pillanat varázsát keresik, a megismételhetetlent, azt, amit lehetetlen hanghordozóra rögzíteni. Azt, amikor a színpadról átugrik a nézőtérre az a bizonyos szikra, és élő kontaktus keletkezik zenész és hallgató között. Nos, ezt nevezem egyszerre szórakozásnak és lelki gyarapodásnak.

Vannak visszatérő előadói a Pozsonyi Dzsessznapoknak, vagy a harminckét év alatt igyekeztek mindig másokat meghívni?

A fő szervező Rock-Pop ügynökség szakembereivel együtt inkább arra törekszünk, hogy olyanokat ismerjen meg a közönség, akik még nem jártak nálunk. Haladunk a korral, figyeljük az új törekvéseket, új formációkat. Néhány „viszszahívás” persze akadt, harminckét év hosszú idő, ezalatt maguk az előadók is rengeteget változnak. De csak olyanokat hívunk vissza, akiknél nem kell önismétléstől tartanunk.

Mekkora a pozsonyi fesztivál presztízse Európában? Számolnak önökkel azok a nagy koncertszervező ügynökségek, akik az amerikai sztárok európai turnémenetrendjét állítják össze?

Büszkén mondhatom, hogy ma már számon tartanak minket. Minden fontos ügynökség tudja, melyik hétvégén rendezzük a fesztivált, és sok kínálat befut, van miből válogatnunk. Vannak kedvenc partnereink is, akikkel gyakrabban együttműködünk. Egyébként épp egy évig tart a dzsessznapok szervezése, már októberben elkezdjük a következő évi műsor összeállítását.

Mit emelne ki az idei három nap programjából, illetve kik azok, akiket mindenképp meg szeretne hallgatni?

Mivel énekes vagyok, professzionálisan deformáltnak tekintem magam ebből a szempontból, azaz mindig elsősorban az énekesekre fenem a fogam. Legjobban azokat szeretem, akik az éneklés mellett hangszeren is játszanak. Idén fellép nálunk Richard Bona amerikai basszusgitáros-énekes, akinél ez az arány ideális, ráadásul több stílusban is otthonosan mozog. Őt egyébként már ismerheti a szlovákiai közönség, hiszen volt egy önálló koncertje Pozsonyban. Anna Maria Jopek lengyel énekesnő szintén nagy kedvencem, rendkívül érdekes, amit művel. A magyarországi Balázs Elemér Groupból is az énekesre, Winand Gáborra vagyok leginkább kíváncsi, hiszen egy különlegesen technikás, európai formátumú művészről van szó.

Újabban minden évben becsempésznek a műsorba egy-egy popzenei világsztárt. Ilyen volt a Level 42 zenekar, az Incognito, a Mezzoforte, idén pedig a Matt Bianco-koncert szól a szélesebb rétegekhez. Nem tartanak az ortodox dzsesszisták haragjától?

Ez ma már bevett szokásnak számít valamennyi nagy dzsesszfesztiválon. A szóban forgó művészek a populáris zene és a dzsessz határmezsgyéjén mozognak, ezáltal a rétegműfajnak számító dzsessz felé terelgethetik a nagyközönséget. Stingnek vagy Joe Cockernak is komoly érdemei vannak e téren, és ma már senki sem csodálkozik, ha dzsesszfesztiválokon lépnek fel. Szerintem a Matt Bianco ebbe a kategóriába tartozik, sikerült kitalálniuk valami új, dzsesszalapokon nyugvó, ám csak rájuk jellemző stílust. Hiszen, mint említettem, ma már nem kell címkézni a stílusokat.