Nem csak AC/DC-rajongóknak

A könyv még annál is hasznosabbnak bizonyult, mint amire számítottam. Itt azt látod, amit hallasz, a földkerekség leghangosabb zenekarait, a príma torkú Brian Johnson lármás gőzturbináit. Valahol északkeleten, Newcastle nyúlványain, az egyre viharvertebb iparvidéken, monoton ködben és szemetelő esőben. Itt nem is csak zuhog: olyan, mintha Thor, a mennydörgés és a viharok istene, nekiállt volna vizelni egy átmulatott éjszaka után, és az egész rajta landolna. A munkáspoéta a saját életében is csak vendégszerepel. A nyakas apa árnyékában felad egy szép karriert a Parsonsnál egy zenekarért, melynek csupán egy top 10-es slágere volt. Évekig nyomorog a turnékon, bedől a zeneipar összes ár- és átverésének. Teljesen legatyásodik, és bíróság elé áll, hogy ne vegyék el tőle a házát. Tönkremegy a házassága, hazaköltözik a szüleihez. Elviseli a sok nagyképű koncertszervező főmegbízottat a munkásklubokban a szabályaikkal, előírásaikkal, decibelmérőikkel és fegyelmi bírságaikkal együtt…

Míg be nem fut egy olyan hívás, amilyen a legtöbb ember életében sosem fut be. Tökéletesen valószerűtlennek tűnik az egész, mintha minden idegvégződés szikrákat hányna a testében. A lehetőség csak egy tündérmese – túl öreg és túl alacsony, és biztosan nem is elég ausztrál ahhoz, hogy az AC/DC élére álljon. Jóval a súlycsoportja felett kellene öklöznie.

Mégis megszületik a zenekar zakatoló szíve, Jonna, aki harci képességeivel az együttes szövetsapkás, 22-es számú motorjává módosul. Indulhat a zajszennyezés, a Back in Black-session! Az észbontó hullámvasutazás. Majdnem minden a maximum fölé tekerve: parázsló biztosítékok, szanaszét szóródó szikrák meg a nagyfeszültség sistergése és recsegése a levegőben. Meglódul a képzelet, Johnson teljesen elveszik a saját, külön bejáratú sohaországában. Mintha bedugták volna a kettőhúszba. Sz.rrá, majd sztárrá dolgozza magát, noha abban sem biztos, hogy elég kemény lesz a reményteljes várakozástól a csalódásig mindenhez, amin keresztül kell mennie. Próbálkozik ugyan hangszerekkel, de nem sikerül ráéreznie, így hát marad annál, ami vele született: a hangjánál.

Aztán torkán akad a szó. Az egyik percben még a világot járja és millióknak énekel telt házas stadionokban, a következőben minden elnémul körülötte, mintha hangszigetelt üveg mögül nézné a saját életét. Nemcsak lepottyan valahonnan, szabadesésbe kezd. Gyilkos csend telepszik rá, amitől úgy érzi, csapdába esett, és nagyon egyedül maradt. Aktiválja a gyorskioldót, még egyszer kiveti magát a sötétségbe. Ejtőernyője ezúttal a közönség, a zene és a banda lesz. Meg a hit és a remény. Persze a retúrmenet rizikófaktorának száma nagyon magas. Az agyának újra kell tanulni hallani, ami akár hónapokba is telhet, és akkor is csak mesterséges hangokat fog érzékelni...

A megkönnyebbülés felülmúlja a csalódottságot. Egyszerre robbantja ki a hisztérikus nevetést és a zokogást. Rém egyszerűen, mégis hatásosan, teljesítmény- és hangulatfokozó húzásokkal, effektekkel. Minden akkord, minden szó, minden lélegzetvétel mámorítónak és veszélyesnek tűnthet – mintha tényleg megtörténhetne, hogy valaki egy szál magában, a zaj mámorában, megváltoztathatja a zene világát. Méltóságteljesen, flancosan? Csak annyira, mint egy reklámszünet. Ráadásul olyan piszok száraz humorral, mint a sivatag. A biztonságos oázist a megidézett emlékek jelentenék, de azok sem elég élesek. Egybefolynak az események. Mintha bedöglene a (hang)cucc, alig tartja össze a cérna. Végül csak kienged, ahogy megpróbálja felerősíteni ezt a keveset. Vázlatos ötleteivel életre kelti az egészet. Lopakodva cserkészi be az embert, felvillanyozó élményekkel, idegborzoló, görcsös rohamokat idéző energiapukkanásokkal. Elkalauzol a magasabb regiszterekbe, úgy érezzük, végre levetette a kényszerzubbonyt. Akkora elánt, olyan forgószélszerű erőtartalékokat hoz a színre, hogy az egyszerűen félelmetes. Majd a hurrikánba oltott tornádó szemerkélő ónos esővé szelídül. Ami elég kimerítő lehet, ezért komplikált kötéltáncra készüljenek, így nem zavarodhatnak bele, ahogy a kazalnyi göndör hajú üstökös, e pártatlan pacsirta, a két lábon járó őserő visszakapja az életét. Improvizálgat, ellazul, élvezi egy kicsit az újrarögzítést. Tervszerű, műszaki rajzolói elgondolásai, mikor kipróbálja őket, működnek. Pötyögő ujjai gyúrják, formálják, rögtönzött agykemencéje felvillanyozó élménnyé fordítja áradó érzéseit. A lelkét tárja ki e nem szokványos szósztriptíz segítségével meg maroknyi, mesélő fényképmásolattal.

A hangja kicsit huncut, mintha élvezné, hogy bizonytalanságban tarthat. Mesebeszéddel. De abban van a legnagyobb lóvé, biztosan érkezik egy újabb löketnyi iratgyűjtés. Csak balladák ne legyenek, reméljük, nem spórol a hangjával egy következő dalra!

A címszereplői útmutatást fogadják meg, tegyenek egy szívességet maguknak, és hallgassák végig az összes albumát! Másként fogják nyelni az oxigént, a hangszedő glédák úgy fognak zakatolni és zörögni, akár az imádott édesanyja éjszakába nyúlóan nyüstölt varrógépe. Felérhet egy revelációval. Majdhogynem testen kívüli élménnyel. Amint belevágunk, mindenféle furcsa bizsergés meg borzongás lehet úrrá rajtunk. Mintha Bon Scott is velünk ülne a szobában, és mosolyogva kortyolgatná a rum-kóláját.

Kaszás Dávid