Nem csak a cél, a kétely is lehet fontos

Másfél évezreddel később Niccolo Machiavelli, a firenzei államférfi s az olasz reneszánsz kiemelkedő alakja a hatalomgyakorlás módszereit összegezve az uralkodás garanciáit abban látja, hogy aki a hatalmat gyakorolja, az legyen jóságos, de nem túlzottan; legyen szavatartó, de nem okvetlenül; tetteiben ne hátráljon, de olykor tegyen kivételt; legyen együttérző, de főképpen kegyetlen. Ha a sajátjából adakozik, bőkezűség kívántatik; ha az államéból – fukarság. A tömegek előtt legyen nyílt és erőskezű, a politikában ravasz, a fellépésében bátor, a döntéseiben óvatos... Krisztus után 2012-ben Petroniust a Komáromi Jókai Színházban Tóth Tibor alakítja, az előadásból pedig percek alatt kiderül: hiába a csekélyke híján kétezer éves időtávlat az eredeti történés és a mai színpadi játék között, az alapszituáció (Machiavellit is igazolandó) szinte azonos: a központi hatalom praktikái, illetve végrehajtóinak csak ritkán mutatkozó, elvétve tapasztalható „helytartói” dilemmái 1973 esztendő alatt lényegében mit sem változtak. A Jászai Mari-díjas színidirektorral a vastapssal jutalmazott premier után három nappal beszélgetek.

Amikor a nyolcvanas évek második felében, 22 évesen a kassai Tháliában fölcsaptál (vándor)színésznek, akár legszebb álmaidban is gondoltad volna, hogy egyszer majd te játszod Caligula helytartóját – Komáromban?

Akkoriban még a darabot sem ismertem. Székely János kitűnő drámájáról csak később, már érett fejű főiskolásként hallottam először. Arról nem is szólva, hogy az én utam a színészethez szintén kissé kacskaringós volt. Egészen addig, amíg a színház, épp Kassán, belülről nem érintett meg annyira, hogy azt mondtam: innen nincs visszaút.

Mind Petronius alakja, mind az egész előadás a hatalomgyakorlás dilemmáinak kérdéskörét járja körül. A szülőfaludban, Nagyszelmencen mikor döbbentél rá, hogy nem mindegy: valaki belesimul-e, netán a kiszolgálójává is válik – vagy szellemi függetlenséggel keresi benne a saját helyét?

Beleszülettem egy olyan családba, amelyet megjelölt a második világháborút követő hatalmak vasmarka. Nagyszelmenc a szlovák–ukrán határ révén kettészelt, így eleve sokat próbált falu. A nagyapám nem akart reszlovakizálni, utána a szövetkezetbe sem kívánt belépni. Az édesapámat pedig annak idején megfosztották állampolgárságától, viszont katonának szemrebbenés nélkül elvitték. És hogy a helyzet még cifrább legyen, anyai nagybátyám Chicagóban élt, és évente hazalátogatott. Ilyenkor lesétált velem a kertbe, és jókat beszélgettünk. Tőle hallottam a sajtószabadságról, az átjárható határokról, a becsületes munkával szerzett gondtalan megélhetésről. Ahogy kamaszodtam, egyre inkább éreztem az ott és az itt közötti különbséget. Végül olyannyira mehetnékem támadt, hogy az érettségi után egy szép napon harmadmagammal kalandosan nekivágtunk a határnak. Azzal, hogy meg sem állunk Chicagóig. Persze, elkaptak bennünket és hazazsuppoltak. Amerika helyett tényleges szolgálatát teljesítő katona lettem.

Caligula helytartója szintén katona, persze, nem közlegényi „rangban”. Petronius figurájának színészi kapaszkodóit keresve érezted életed külső történéseinek és saját bensőbb világodnak ütközéseit?

Minden szerep mélyebb gondolatiságának feltárásához egyfajta lelki ráhangolódás, cizelláltabb érzékenység szükséges. A színész csak csiszolt lélekkel képes annyira letisztulni, hogy már-már a nulláról indulva, nyitott szívvel és a külvilág iránti fogékonysággal felépítse önmagában a rá osztott figurát. Egyszerűen nem mindegy, hogy a meglehetősen széles színészi skála melyik fokán van a legőszintébben közöm az adott szerephez. Ugyanis a színészet egyik csalhatatlan titka, hogy az ember képes-e egyik pillanatról a másikra az idegrendszerét olyan állapotba hozni, amit az aktuális előadás, az adott szituáció igényel. Napjainkban például a petroniusi történet.

Akár annak eredeti, históriai igaza?

Mába nyúló áttételeiben igen. Mert kicsiben azért szinte naponta én is küzdök különböző hatalmakkal, kénytelen-kelletlen meg kell hoznom a különféle kompromisszumokat; olykor én is megpróbálom tétlenséggel elodázni azokat a dolgokat, amelyek nincsenek ínyemre. Vagy kivárok, mert tudom, hogy miközben rám akarnak kényszeríteni valamit, a gyors döntés, a hamari cselekvés sem a társulatnak, sem intézményként a színháznak nem tenne jót. Ilyenkor igyekszem a tétlenségbe menekülni. Abban a reményben, hátha elfelejtődnek a dolgok, netán az idő úgy oldja meg őket, ahogyan én szeretném. Színházigazgatóként is, magánemberként is nemegyszer szembekerülök az ilyen szitukkal.

Szükségét érzed, hogy néha páncél legyen rajtad? Vagy mersz sebezhető lenni, mert egyszerűen azt is el tudod viselni?

Olykor-olykor páncél nélkül tényleg nehezen elviselhetők az élet dolgai. Gondolom, nem árulok el titkot, hogy mind a színház, mind a társulat vezetése azért jócskán nagyító alatt van. A társadalom, a fenntartó, a közvélemény, a szakma különféle véleményeket formál, többször homlokegyenest ellentétes vélekedést alkotva – nekünk pedig ezek között kell megtalálni az egyensúlyt ígérő kompromisszumokat. Ezért fontos úgy dolgozni, hogy mi higgyünk abban, amit teszünk. Mert akkor a mindenféle kritikával, ilyen-olyan véleménynyel, igazságtalan számonkéréssel szemben állni tudjuk a sarat. Néhanapján ezért kellenek a páncélok.

Bár a páncélzattal „csak” az a baj, ha áttörik, korábbi viselője védtelen. Erre az élethelyzetre mondhatta Thomas Mann: ha megsebzik is az embert, nem baj – ha belülről van tartása! Tanácsát tovább gondolva, a páncélnál nem fontosabb a csontváz, a gerinc?

De igen. Mielőtt kineveztek igazgatónak, kikértem erről a színészi munkámat megbízhatóan ismerő szigorú kritikus, Nánay István véleményét. Ő támogatott, noha hozzáfűzte: a gyomrom bizonyosan rámegy, arra viszont vigyázzak, hogy a gerincem szilárd maradjon. Jó szándékú éceszét azóta is szem előtt tartom. Hogy ha majd egyszer felállok az igazgatói székből, vagy bármikor felállítanak, akkor ne a rossz szájíz meg a számonkérések tömkelege maradjon utánam. Szerencsére, színészként is együtt élek a társulattal, így a színészi lélek rejtelmeivel, kívánalmaival is tisztában vagyok. Ezért hát mindig megpróbálok a velem szemben ülők érzelmeivel, eszével is gondolkodni. Bár ez azért jóval összetettebb, fárasztóbb, mint az egy út – egy igazság elvét erőltetve diktatórikusan irányítani.

Képletesen mondva: a megoldások kompromisszumait keresve, az igazgatói irodában is Petronius vagy?

Gyakran. De mielőtt talán még félreérthető lennék, a szükségszerűen előforduló kudarcokba sem szoktam belerokkanni, főbe lőni meg pláne nem szoktam magam... Hiszen törvényszerű, hogy időről időre népszerűtlen döntéseket is kell hozni. Ilyenkor elsőrendű szempont, hogy az ember lelkiismerete tiszta maradjon, azt érezze, a döntés ugyan fájó, de helyes volt.

Szerepformálás közben szintén megtörténik, hogy már-már pokolra mész közben?

Nem is egyszer. Külsőleg, első blikkre nem kunszt felépíteni egy figurát. Minden színésznek, az új darab elolvasása után, máris van egy elképzelése, miként szeretné a rá osztott feladatot eljátszani. De aztán jön a rendező, a partnerek, a külső tényezők, és így mindent egybevetve az eredeti szándék – sok-sok vívódás, rengeteg kompromisszum árán – végül a teljesség irányába ugyan, ám más utakra kanyarodik. Színészileg akkor van nagy baj, ha olyan szerepet kap valaki, ami érzelmileg, mentalitásában, emberi habitusában egyaránt távol áll tőle. Az illető ilyenkor érezheti úgy, hogy zsákutcába tévedt. Ne adj’isten, vele együtt a rendező is... Nem titkolom, pályám során voltak már olyan színészi helyzetek, amelyekből bizony meglehetősen rosszul jöttem ki.

Ezt mondhatni bukásnak?

Többnyire. A teljes kudarc pedig, ha rendezőileg, színészileg, színházilag, de a közönség szemszögéből nézve is egy teljesen félreaktualizált, félreértelmezett produkció születik.

Szerencsére, a Caligula helytartója távolról sem ilyen. Sőt! Maradva Petronius kormányzói dilemmáinak mai üzeneténél: mennyit változunk Krisztus után 40 óta?

Semennyit. Ám ha mégis, akkor inkább negatív irányban. Nem lettünk karakánabbak, őszintébbek. Olyan karakteresek, mint amilyen polgárokkal Gaius Julius Caesar Augustus Germanicus, azaz Caligula helytartója szembesült a római birodalom őrá bízott részén. Kétlem, manapság születhet-e egy olyan lelki tusakodással teli, igazszóló, bizalmasan nyílt vita, mint ami Barakiás, a jeruzsálemi templom főpapja és Petronius között fölizzik. Ma a hatalom azt mondja: így lesz, és punktum! Nem tárgyal, nem hallgatja meg a másikat. Ahelyett, hogy legalább annyi erőt venne magán, hogy egy higgadt, szókimondó párbeszédben reménysugarat adjon az ő alárendeltjeinek. Hogy a mezei polgár észrevehesse: „odafönn” nemcsak a cél, hanem a más véleményből fakadó kétely is lehet fontos. Arról már nem is szólva, hogy a hatalom számára szintén sok minden egyszerűbb lenne, mert a remény mindig tovább élteti az embereket. Székely János drámájának épp ez az egyik kulcsmondata: „Egy polgárháború kilátásait az alattvalók türelme a végtelenségig tudja nyújtani”. Ha tehát van miben bízni, úgy az egyébként elkeseredett ember is sokkal kezelhetőbb, türelmesebb.

Ne vedd zokon, de rákérdezek: ezt a próbafolyamat során tudatosítottad?

Régen berzenkedem az ellen, hogy a döntéseivel politizáló hatalom miért hiszi arrogánsan azt, csakis ő tudja a mindenkor helyénvalót, a legbölcsebbet. Miért hiszi bárki azt, teszem azt választások után, hogy korlátlan hatalomhoz jutva győzött? Hát a többi? Az a több százezer, esetleg millió, aki nem őrá szavazott? Az hol marad ilyenkor?!

Az előadás vége felé, a nézőtérre belépve is van jeleneted. A premieren Petronius kételyeit hangsúlyozandó, a véletlen révén, pont egyik vezető politikusunk vállát érintetted meg. Abban a pillanatban az jutott eszembe, vajon a politikusok meghirdetett céljai vagy az eszköz érdekel jobban, amelyekkel azokat valóra akarják váltani?

A célokat az ember javarészt ki tudja következtetni, azután vagy fölsorakozik mögéjük, vagy elfordul tőlük. Viszont az eszközök gátlástalansága, az öntömjénezés stílusa az utóbbi időben bizony felháborít. Elég belehallgatni egy-egy parlamenti vitába, esetleg egy választási kampányba, és azonnal kiderül: itt sajnos nem egy civilizált ország társadalmi, politikai elitje kommunikál civilizált hangnemben s módszerekkel egymással.

Mindennek láttán hiszel még a józan ész feltámadásában? A jóság erejében?

Te hiszel?...

Riporterként enyém a támadóelőny, egyelőre én kérdezek!

Ha sok-sok józan eszű ember képes volna összefogni, talán hinnék is benne. Csak nem tudom, meghallgattatna-e a sokaság hangja?... A hatalom egyik jellemzője ugyanis, hogy gőgös.

Meg-megfigyeled, hogyan viszonyul valaki a hatalomhoz? Hogyan dolgozza föl a vereségeit? Könyökölve, cselezgetve miképp törekszik visszakapaszkodni a hatalomba? Az életnek ez az oldala is érdekel?

Naná! Néha csupán mosolygok, máskor meg hangosan röhögök rajta. Főleg akkor abszurd dolog látni ezt a tülekedést, ha időközben nyilvánvalóvá vált, hogy a hatalmi befolyását vesztett egyén korábban a közösség, a közérdek szolgálata helyett elsősorban saját érdekeit preferálta. A visszakapaszkodás sikere érdekében pedálozva pedig most ellenségeket keres, és persze talál is. Esetleg még füllent is hozzá, önmagát fényezve közben.

Tavaly a családdal kiköltöztél Dunaradványba, ősszel lányod született, 2012 márciusában jött a Jászai-díj. Elégedett vagy az életeddel? Vagy Garas Dezsőnek van igaza, őszerinte a színész élete két semmi között egy-egy villanás. Petroniusként most nagyot villantottál!

Ritkán adatik meg az ilyesmi, de nekem ebben az előadásban minden mondat, minden gesztus, minden szótlan csönd belső sugallatra jön. Ami pedig Garas Dezső találó meglátását illeti, a kérdés „csak” az, hogy milyen széles a villanásokra termett időköz. És hogy közben hány igazán jó villanás van egy színészi pályán.