Negyedszer is Pro cultura

A Szerdahelyre sereglők örömére és az égiek akaratából szombaton este hét órára elvonultak az esőfelhők az irodalmi kávéházat és a könyvkiadót egy tető alá foglaló Vállalkozók Háza fölül, s a nyitott belső udvarra ismét kikerültek a terített asztalok. Ettől kezdve ténylegesen és képletesen is felhőtlen szórakozás folyt az intézmény falai közt, s a kultúra már hagyományosan zárt körű rokonszenvezőinek társasága komoly és vidám műsorokkal múlatta az időt. Azaz a jelenlevők töprenghettek és örülhettek, mivelhogy a program az érett és elgondolkodtató, valamint a kedélyes és oldott légkört egyenlő arányban ötvözni képes összeállítás jegyében állt össze. Mint általában jobb helyeken, ahol a műveltség kollektív gyakorlása azt jelenti, hogy összejön pár tucat olyan ember, aki nagyjából mindig is ugyanazt kedvelte és szerette, amit a jövőben is folytatni és ápolni kíván. A szombatról vasárnapra virradó hangulatos hangosságban az a - ma még mindig szokatlan - társítás is polgárjogot látszott nyerni, melyet a nem éppen kiemelkedő vagyoni helyzetű művészetbarátok és a vállalkozók összjátéka jelent, előrevetítve azt a fölöttébb kívánatos majdani állapotot, amikor a kultúra ügye az alkotók és a pártolók közös ügyévé válik. Lényegében erre utalt megnyitó felszólalásában Hodossy Gyula, a Lilium Aurum igazgatója is, aki merész kulturális, közéleti és politikai elképzeléseit vázolva és a város nagy szülöttjének, Vámbéry Árminnak a kulturális örökségére hivatkozva Dunaszerdahely szellemi felemelkedése mellett tört lándzsát. „Miért ne lehetne Dunaszerdahely polgári város? – kérdezte, majd így folytatta: – Merjünk nagyot gondolni és tenni, amiként Vámbéry, emeljük ki városunkat a hétköznapiságból, a közönyből, s akkor Szerdahely a térség negyedik szellemi bástyája lehet, Győr, Pozsony és Bécs mellett… Egy polgári város, ahová nem csak hálni járnak az emberek, hanem élni. Amely városra nem az a jellemző, hogy a fiatalok elköltöznek belőle, hanem az, hogy ide jönnek tanulni és dolgozni. Ahol van távlat, jövő. Ahol nem megölnek, hanem megölelnek. Ahol az emberek nem félnek, hanem befogadnak. Ahol pártdöntések nyomán nem kirekesztenek, hanem lehetőséget adnak. Ahol van párbeszéd, működik a gazdaság, és van kultúra. ”

A rendezvényen a régió vállalkozóin és számos ismert közéleti személyiségen kívül jelen volt többek közt Mészáros Lajos alkotmánybíró, Barak László költő, a Nap Kiadó igazgatója, Szilvássy József, az Új Szó főszerkesztője, Világi Oszkár, az Új Nő képes hetilap kiadója, A. Szabó László, a Katedra Társaság új elnöke, a Dunaszerdahelyi Városi Hivatal oktatási főosztályának vezetője, Simon Attila nyelvész, egyetemi oktató; Csáky Pál éjféli üzenetét a miniszterelnök-helyettes szóvivője, Miklósi Péter tolmácsolta. Az ünnepség keretében találkozhatott a nagyközönség először a Vámbéry Antológia 2002 című könyvvel – ez az a kiadvány, melyet a Lilium Aurum a hagyományos csütörtöki könyvbemutatóin szereplők alkotásaiból állít össze, a színéről „fekete könyv”-nek elkeresztelt antológiával is hagyományt teremtve. A fekete most sem a gyász, hanem az ünnepélyesség meg persze a nyomdafesték színe volt; a sorozat frissen megjelent, még festékszagú kötetét Zalán Tibor József Attila-díjas költő, író, dramaturg méltatta.

A jelenlevők értelemszerűen nem csak beszéltek, beszélgettek és szóból értettek, hanem bőséggel ettek és ittak is; a gyermekotthont megsegítő anyagiak ezúttal nem az otthon ügyes kezű rajzolóinak munkáinak árveréséből folytak be, hanem a tavasszal ugyanitt megrendezett borfesztivál franciaföldi csemegéinek eladásából. A többfogásos estebéd és az nedűk mellé a talpalávalót most is a Tilajcsik Imi–Molnár Ali páros szolgáltatta, de felléptek a gyermekotthon fiataljai is, valamint meghívott előadók: a klasszikus hegedűművészetet a pozsonyi zeneakadémia ifjú tehetsége, Vontszemű István képviselte, a modernt a hegedű királynőinek kikiáltott Princess együttes – a három grácia felvillanyozó műsora igencsak kapóra jött a kissé fázós időben.

Az idei Pro cultura sorrendben negyedszer szólt a Vámbéry irodalmi kávéház születésnapjáról s arról, hogy már negyedik esztendeje járnak Dunaszerdahelyre írók és olvasók könyvbemutatóra, hétről hétre, csaknem minden csütörtökön. De másról is szólt most ez a rendezvény, s ez a másság, úgy érzem, több mint egészséges erőfitogtatás. Ez a többlet most Dunaszerdahelyen érezhetően a kultúra intézményes kereteinek megteremtése iránti határozott igényben és türelmetlen vágyban fogalmazódott meg, így aligha véletlen, hogy ezúttal több szó esett ittről és mostról, helyről és időről. Ennek a türelmetlen, az adott helyzettel megbékélni nem hajlandó tenni akarásnak már az est kezdetén megvolt a felütése, a műsorvezető idézte Orbán János Dénes költői sorai („Arcomat a szelek mérge marja”) által – a berzsenyis megbékélést („Béke már részem: lekötöm hajómat”), a beletörődést, a csüggedtséget át- és felülíró, de kikötést vagy partra szállást egyelőre nem ígérő szárnyas idővel.

Dunaszerdahely osztályrészét a házigazda Hodossy Gyula ecsetelte, már a közelgő választások előszelétől megkísértve s megcsapva, nem éppen derűs helyzetelemzéssel, bár lelkesítő szavakkal. Őt hallgatva az jutott eszembe, hogy a köz szolgálatára felesküdve kinek-kinek el kell döntenie, hol gondolja el magát a leghasznosabbnak. Tény, hogy a negyedik Vámbéry-antológia most először nem jegyzi Hodossy Gyulát a szerzők közt, nevével csak az utolsó oldalon találkozhatni, a felelős kiadó megnevezésében. A feltűnő hiányokat folytatva: a kötet a tartalomjegyzékében feltüntetett hat képzőművészeti alkotással is adósunk marad. Egyébként minden úgy igaz – a Pro cultura rendezvényre, a csütörtöki könyvbemutatókra, az évente kiadott antológiákra és persze a szép szó, a tudományok meg a művészetek elkötelezettjeire, tehát a kiadóként és irodalomszervezőként szolgáló Hodossy Gyulára is értve –, amiként a 2002. évi Vámbéry-antológia hátlapja hirdeti: „Ha nem lenne, már hiányozna!”

A Pro cultura 2002 jól sikerült félévzáró kulturális ünnepség volt, helyes juniális. Jó időben, jó helyen, helyénvalóan és illően megtartott közösségi születésnap.