Négy napig tartott a gyász

Pedig eddig, 1966-tól számítva negyvenegyszer fontos kulturális eseménye, fényes ünnepe volt a magyar filmgyártásnak az a néhány nap, amely egy év termését mutatta be, éltetve alkotókat és alkotásokat.

Az idei mustrán csak a Puskin és az Uránia mozi mennyezete ragyogott. Ha felnézett az ember, csodás palotában érezhette magát, ám rögtön a következő pillanatban, amikor a körülötte ülők arcát kémlelte, sokkal inkább egy különös gyászszertartás óráit élhette meg. Igen, az anyagi gondok miatt februárból májusra csúsztatott rendezvény önmagát, a Magyar Filmszemlét temette. Oldalakat írhatnék arról, mi zajlik a kulisszák mögött, most mégis maradnék inkább a távirati stílusnál. Hollywoodi Andy, azaz Andrew Vajna személyében a nemzeti filmipar megújításáért felelős kormánybiztos irányítja a filmgyártási folyamatokat. Aminek kevesen örülnek, mivel a filmipar megújítására előkészített koncepcióját a szakma – finoman fogalmazva – kétkedve fogadta. Még akkor is, ha – mint hangsúlyozza – a magyar kultúra értékeinek terjesztését tartja legfontosabb feladatának. Vajna koncepciója ugyanis teljes kontroll alá veti a filmkészítés alkotói folyamatát, ami a gyakorlatban körülbelül annyit jelent: „független szakemberek” döntenek majd afelől, melyik produkció (2012-től évente nyolc-tíz!) számíthat állami támogatásra. A filmterveket elbíráló bizottság tagjait azonban a kormánybiztos jelöli ki, ami eleve kizár mindennemű pártatlanságot. Vagyis nagy az esélye annak, hogy az forgat majd, aki közelebb van a tűzhöz, tehát „körön belül” van, aki pedig nem, az várhat. A semmire. Vajna szerint a költségvetésből évente 2 milliárd forint áll majd az új, most alakuló Magyar Nemzeti Filmalap közhasznú vállalat rendelkezésére. Ugyanakkor megszűnik a kész filmek fesztiválsikerei, illetve a hazai nézőszám alapján (eddig automatikusan) járó normatív támogatás.

Az idei, „fekete szalagos” szemlén természetesen akadtak nagy reménykedők is, akik abban bíznak, a magyar filmfinanszírozás új iránya az elitkultúra értékeit, a szerzői filmeket is támogatni fogja. Voltak olyan hangok is, hogy nincs szükség nemzeti mustrára, hiszen ez csak olyan szakmán belüli köldöknézés. Hogy más súlya lesz a szemlének nemzetközi szereplők részvételével. Kérdés, hogy van-e létjogosultsága ezen a tájon egy újabb A kategóriás fesztiválnak, amiről a kulturális államtitkár is álmodik. Tarr Béla mindenesetre – az „új műsor” elleni tiltakozása jeléül – nem adta oda az idei szemlére Berlinben díjazott (utolsó) alkotását, A torinói lovat. „Itt és most nem!” – üzente tömören.

Így aztán maradt, ami volt.

Tizenegy játékfilm a versenyben, amelynek zsűrijét Cserhalmi György vezette (oldalán egy prágai színházreferenssel, egy román operatőrrel, egy erdélyi színésszel és egy vajdasági színházi rendezővel).

Hogy Kocsis Ágnes Cannes-ban, Rigában, Zürichben, Moszkvában, Cottbusban, sőt már a pécsi Cinefesten is díjazott Pál Adriennje (a rég elvesztett barátnőjét kereső, túlsúlyos, érzéketlenné vált kórházi ápolónő esete) és Mundruczó Kornél Szelíd teremtés – A Frankenstein terv című, Münchenben, Szarajevóban és Sevillában kitüntetett filmje (egy szeretetre éhes, anyját kereső, intézetből szökött kamasz megrázó útja) a szemlét sem hagyhatta el díj nélkül, ez evidens volt. Mindkét mű remekmű, amelyeket nem is tudott lekörözni egyetlen más munka sem. Kocsis Ágnes a fődíjat, Mundruczó Kornél pedig a rendezői díjat kapta a zsűritől. A kisjátékfilmek kategóriájában Till Attila Csicskája nyert (egy tanyasi gazdálkodó gyakorolja teljhatalmát családja és „rabszolgája” fölött) megérdemelten, de „szép” is lett volna, ha a pár nap múlva már Cannes-ban futó filmet az itthoni zsűri észrevétlenül hagyja! Az már inkább elgondolkodtató, hogy Kocsis filmjét egy évvel az elkészítése után csak most láthatja a magyar közönség, Mundruczó pedig másfél éve nem készít elő filmet, hiszen mennykő csapott a rendszerbe, nem pályázhat sehol, az állam még a korábbi filmekért felvett banki kölcsönöket sem térítette meg, így a Szelíd teremtésnek megítélt összeget sem utalta még át. Kínos, sőt, több mint kínos. Hogy Till Attila opusa milyen sorsra jut, az pedig a jövő zenéje. Húszperces műről lévén szó elsősorban a tévé képernyőjén lenne a helye, de hogy megleli-e, arra jelen pillanatban nincs pontos válasz. Cannes-ba mindenesetre hamarabb eljut már egy magyar film, mint a magyar nézőkhöz. Kis magyar abszurd, 2011.

Visszatérve a játékfilmekre: az idei összkép – megint csak finoman fogalmazva – keserves. Egy éve nincs komoly pályázat, az összes pénzcsapot elzárták, még a nemzetközileg elismert nagyok sem gyakorolhatják szakmájukat, pedig nem egynek fogy az ereje. Talán épp a kialakult helyzet miatt nem jelentek meg ezen a négynapos szakmasiratón. Nem vágyik „magyar Hollywoodba” Szabó István, Makk Károly, Sára Sándor, Gyarmathy Lívia, Mészáros Márta. Aki tud, külföldön keres koprodukciós partnereket, aki nem, az csak ámul és bámul, mi zajlik körülötte, ki kinek a kezébe tette a hatalmat és miért? (Vagy mennyiért?) Folyamatban lévő produkciók finanszírozását állították le, miközben a döntéshozók „legmagasabb szintű” nemzetközi fesztiválról álmodoznak.

Rossz filmet természetesen magánpénzből is lehet készíteni. Vécsei Márton Diamond Clubja a legfrissebb példa erre. Látványos performanszra készül egy saját magától és saját „művészetétől” is megcsömörlött akcióművész, aki különcségével láncol magához egy gazdag pesti lányt. Gyógyíthatatlan ízlésficam! Az Amerikában élő Hules Endre (eddig színész, mostantól rendező sem) A halálba táncoltatott lány címmel népballadából kreál mai történetet (egy testvérpár húsz évvel ezelőtt kezdődött és hirtelen folytatódó drámájával). Zsigmond Vilmos a film operatőre, László Zsolt az egyik főszereplője, a másik: a Honvéd Táncegyüttes. Ez így önmagában is hangos siker lehetne. De nem tud az lenni, mert a többi, teremtő erő hiányában, „néma csend”. Pozsgai Zsolt rendezése, a Zsolnay Vilmos életét feldolgozó A föld szeretője sem számíthat elismerésre, hiszen a „bűn rossz” kategória másik győztese lehetne. Teljes szellemi káosz eredménye Az ügynökök a paradicsomba mennek. Rendszerváltás, első szabad választás, az ellenzék egyik ikonikus arca a parlamentben. Gyenge, mint a harmat.

Dyga Zsombor filmje, az Utolér egy pedofil bűntény anatómiája háromszoros időjátékkal, különböző csavarokkal, nem kevés hiteltelenséggel. Kár. Nagyon jól indult. A mezőnyből Vecsernyés János Nyár utca, nem megy tovább című opusa, Miklauzič Bence A zöld sárkány gyermekei és a Bollók Csaba, Török Ferenc, Bodzsár Márk, Hajdu Szabolcs „négyes fogat” East Side Storyja emelkedik ki. Vecsernyés egy trolibusz „fedélzetén” hozott össze „kötöttpályás játékot”, Miklauzič egy pesti hangár kínai–magyar vonalán kínál szelíd, lélekkel teli történetet, a „négyes fogat” pedig húsz percekben mutat meg különböző szeleteket a mából. Érdekesen, tisztán és hitelesen.

A többi… jövőre! Ahogy a kulturális államtitkár a szemle záróaktusán (a magyar film ravatalánál) ígérte: jövőre minden jobb lesz. Ha pedig nem, számon lehet rajta kérni. Ezt is ő mondta.