Napfoltok: a pozsonyi Színművészeti és a Jókai Színház koprodukciója

Csemege a nézőnek, és – feltételezve a legjobbakat – van hozadéka az együttműködő felek számára is: a három fiatal, pályája kezdetén álló színész az egyetemi közegben megszokottól némileg különböző munkafolyamattal, téttel néz szembe, plusz felmérhet egy lehetséges terepet, a színház pedig közelebbről szondázhatja az eljövendő nemzedéket, amely, ha van erre szándék, akarat, akár már a következő évek dramaturgiai tervébe is belekalkulálható. Komáromban, ahol a generációs réseken túl karakterek, típusok hiánya is érezhető a társulatban, jócskán elkelne a vérfrissítés. 

És ebből a szempontból izgalmas felfedezéseket kínál a Napfoltok. Béhr Mártont, aki Rómeóként bukkant fel a Jókai Színház horizontján, és ötödévesként ezt az évadot fél lábbal már Komáromban tölti, most karcosabb, szélsőségesebb szerepben láthatjuk – Róbert úr/Tomi az agresszió, az indulat, a gyűlölet hol visszafojtott, hol felszínre engedett futamaival, máskor meg az álarcként magára öltött simulékony kedvességgel, gondoskodással manipulálja a többieket. Hostomský Fanni Teréz szerepében a figura több arcát is megmutatja: egyszerre van benne játékos, frivol nőiség és bohókás tenyeres-talpasság, miközben a realista szerepformálástól kissé elmozduló, karikírozottabb helyzetekben tölti be a leginkább a színpadot. Melecsky Kristóf (Hostomský Fannival együtt a pozsonyi Színművészeti harmadéves hallgatója) meglepő érettséggel, biztos arányérzékkel és ízléssel, nem utolsósorban pedig biztosan sikló érzelmi váltásokkal formálja meg Gogó figuráját, a sérült/megnyomorított örök gyereket, akinek egy-egy pillanatban a simlisebb, öntudatosabb énje is felsejlik. (Azért az egészen zseniális harisnyás „bábbetétért” pedig mindenképpen jár a külön pont.) Az e. h. hármas mellett Skronka Tibor lép még színpadra a Rendőr szerepében, élettapasztalatával kölcsönözve karaktert a figurának, zenei kíséretként pedig Iván András működik közre az előadásban. 

Megbecsülendő erénynek vélem a produkciót rendezőként jegyző Rédli Károly mértéktartását, aki annyit vállalt Leopold Lahola darabjával, amennyivel alapvető, enyhén a realitás felé emelt, metaforikus keretet adott a három főszereplő közötti viszonyrendszer kibontakozásának. Ugyanakkor az is igaz, hogy nem problémamentes ez a vállalkozás. Végig Róbert úr/Tomi lakásában vagyunk, egy attribútumaiban a 20. század közepét idéző nappaliban, ahol Gogó, majd Teréz megjelenése odáig élezi a helyzetet, hogy el kell hangoznia, mi áll a két férfi patologikus kapcsolatának hátterében – miközben az az érzésünk, hogy a konkrét történelmi körülményekre tett utalást, bár nem lehet elkerülni, inkább szeretné tompítani, nem túlexponálni az előadás. Amely annyira nem rugaszkodik el az 1967-es, mai megítélésünk szerint didaktikus utóízű színmű alapvetésétől, tételezésétől, hogy teljes műfaji kódot váltson, annyira azonban lebegteti a cselekmény téridejét, hogy imitt-amott az olvashatóság is gondot okoz. A legkevésbé Róbert úr és Gogó kettőse sérül ebben a bizonytalanságban: hogy van, aki a pórázt markolja, és van, aki a nyakörvet viseli, a 20. század tapasztalatával felvértezve már alapvető toposz. Viszont koronként, helyenként mást és mást jelenthet nőnek lenni, és két bőrönddel megérkezni egy férfi lakására, megváltást kínálni neki, ahogy kor és hely függvényében bizony nagyon különböző asszociációkat hív elő az is, ha éjszaka becsenget a rendőr.

Persze, a múltat nem lehet eltörölni: ha a historikus múlt el is hallgatható, a személyes múlt sikolt: elkezdenek vérezni a falak, amelyek a végén szinte rázárulnak a szereplőkre. A beszűkült térben rezeg egy darabka csönd.