Náluk mindig meghitt az ünnep

Jótékonysági szeretetkoncert résztvevője ugyanis a Bazilikában. Michelle, a rákbetegségből felgyógyult gimnazista indította útjára a rendezvényt hat évvel ezelőtt, hogy segítsen sorstársain. Nem folynak be nagy összegek, de amit sikerül összegyűjteni, azzal családokat, konkrét személyeket támogatnak. Kováts Adél számára ez a koncert a karácsony kezdete. Tizenhat éves kislányával, Laurával második éve vesznek részt a rendezvényen. Laura verset mond, édesanyja zsoltárt olvas fel, zenészek is jönnek, gyermekkórus énekel. 

Várta ezeket a napokat, át tudja adni magát az ünnepek hangulatának? 

Nagyon szeretem a karácsonyt. Egyrészt azért, mert összejön a család, másrészt megvannak a rítusaink. Nálunk mindig nagyon meghitt ez az ünnep. Nemcsak a feldíszített karácsonyfáról és az ajándékozásról szól. Van egy mélyebb üzenete is, amelyben szívesen merülök el. Az ajándékozást már évekkel ezelőtt redukáltuk. Családunk egyik felét színházba visszük. A Radnótiban már majdnem mindent láttak, azt is, amiben játszom, azt is, amiben nem, ezért döntöttünk egy szórakoztató előadás mellett a Centrálban. Tizenegyen megyünk majd, s mivel délutáni előadás lesz, utána be is ülhetünk valahova. De majd februárban. 

Utókarácsony? 

Előkarácsonyt is tartottunk. Győrben, az unokanővéreméknél. Onnan jövök vissza játszani a Lear királyba, aztán újra Győr, majd megyünk anyukámhoz Csapodra, onnan este vissza, Pestre, 26-án pedig a férjem családját látogatjuk meg. 

Lelassul az élete erre a pár napra? 

Attól a pillanattól fogva, ahogy megérkezem valahova, ott vagyok. Csak ott. De meg kell érkezni. Ez a hétfő még nagyon zsúfolt volt. Bent jártam a főpolgármesteri hivatalban, találkoznom kellett egy fiatal rendezővel, aki jövőre dolgozik nálunk, a Radnóti Színházban, este előadásom volt, a karácsonyfát pedig még a győri indulásunk előtt, hétfőn feldíszítettük. Laura már az iskolában elkészítette a kézművesajándékait. Süt, ragaszt, kerámiázik, képeket fóliáz. Egész kicsi kora óta minden évben a két keze munkáját ajándékozza a családnak. Neki ez nagyon fontos. Karácsonykor az ő kezében van az irányítás. Felveszi az angyalszárnyakat, csenget az ebédhez, kiválasztja, milyen dal szóljon. 

Tizenéves korában Kováts Adél hol töltötte a karácsonyokat? 

Mi mindig kétlaki életet éltünk. A szüleimmel Sopronban, a nagyszüleimmel Csapodon. A szentestét a nagyszülőknél töltöttük. Ott éjféli misére is elmentünk. A karácsonyi készülődés általában olasz módra zajlott. A főzés és a tálalás körül mindig volt egy kis vita, hangos szó, a koncentrált energiának rendszerint ki kellett sülnie. Olyankor aztán mindig megszólalt valaki, hogy: „Na, elég legyen, karácsony van!” Édesanyám már a szülői házában él. Csapodon családi disznótorokra is összejött a család karácsony előtt. A keresztmamámnál most is volt. Gyerekként kifejezetten irtóztam ettől a naptól. Nem szerettem hallani, ahogy visított a malac, vagy nézni, ahogy két lábánál fogva felakasztották. Én a halat sem tudom megpucolni, pedig idén is kaptunk egy adagot. Majd az unokatestvérem! Ő imád halazni. 

Sokat főz karácsonyra? 

Szinte semmit. Én ezt szépen megúszom, hiszen jövünk-megyünk. Szilveszter napján viszont igen, akkor lencsét és korhelylevest is főzök. Tavaly sült cékla és sült savanyú káposzta volt a malachoz. 

Három hónappal ezelőtt vette át igazgatói kinevezését. Eszenyi Enikő mellett ön lett a másik színházi direktor asszony Budapesten. 

Kérdezte is tőlem valaki, hogy akkor most az egyetemes történelem nagy alakjai közül kivel ülnék vacsoraasztalhoz. Az első ember, aki eszembe jutott: I. Erzsébet. Most néztem meg újra a róla szóló filmet Cate Blanchettel. A végén, amikor felrakja a maszkot, azt mondja: „Férjhez mentem Angliához.” Hátborzongató jelenet. Szívesen megkérdezném őt az uralkodásról, elvégre csúcsvezető volt. Az én történetem több fázisból tevődik össze. Először elkezdtem barátkozni a gondolattal, hogy mi lenne, ha… aztán döntöttem, hogy megpróbálom, majd megint jött egy hosszabb töprengés, hogy miért is akarom, mi ezzel a célom, közben vigyáztam, nehogy befolyásoljon, ki mennyire kapacitál. Aztán már csak meg kellett írnom a pályázatot, s onnantól fogva ment minden a maga útján. Jött a hihetetlen megkönnyebbülés, hogy én ezt meg mertem lépni, beadtam egy önazonos, szuper pályázatot, és azt mondtam, mindenúgy lesz, ahogy a sorsigazgatóság akarja. Egyetlen napom volt csupán, amikor összeszorult gyomorral keltem. A közgyűlés napja. Akkor meg is kérdeztem magamtól, hogy voltaképpen mit szeretnék? Hogy ennyi volt, és elég volt, vagy megyek tovább az úton? S akkor azt mondtam: Úristen, nekem ezt meg kell nyernem! A szakmai bizottsági ülés jól végződött. Mindenki rám szavazott. Az már bizakodásra adott okot. De a közgyűlés napján ott vibrált bennem, hogy én ezt igazán akarom, ennek sikerülnie kell. 

S azzal a tudattal, hogy ez sikerült, hogyan telt az elmúlt három hónapja? 

Az évad elején elkezdtem próbálni Alföldi Róberttel a Lear királyban, közben elkezdtem forgatni Kamondi Zoltán új filmjében. Reggelente fél négykor, fél ötkor keltem, hol a kamera előtt álltam, hol a színpadon, tehát az agyam is, a testem is olyan mértékben volt foglalkoztatva, hogy az igazgatói kinevezésemet már csak puszta tényként kezeltem. A stratégiát csak később gondolhattam tovább. 

Mekkora csalódás érte volna, ha máshogy alakulnak a dolgok? 

Fogalmam sincs. Nem tudom, mi lett volna. Nem töprengtem ezen. Nem vitt volna előre. Győznöm kellett, mert győzni akartam. Megsérült a fülem, beütöttem egy trégerbe a színházban. Eltört benne a porc, vérömleny keletkezett a fülem mögött. Nagyon fájt, rossz volt, a kezelés hosszan elhúzódott. Mindenki azzal jött, hogy mikor veszik már le a kötést? Én meg azt kérdeztem az orr-fül-gégészemtől, hogy doktor úr, csütörtökön már játszhatok? Azt felelte: „Adél, majd ha ott leszünk a folyónál, eldöntjük, átmegyünke. Most még nem vagyunk ott.” Ezt egy életre megjegyeztem. Miközben egy igazgatónak előre meg kell terveznie sok mindent. Ép bőrrel, teljes vértezetben kell eljutnia a folyóig, hogy aztán átkeljen rajta, ha éppen ez a célja. 

Dédelgetett magában egyáltalán igazgatói ambíciókat? Annyi nagy szerep és rangos szakmai elismerés után a színészet mellett voltak ilyen jellegű tervei? 

Nem vágytam vezetői posztra. A színészet tökéletesen fedi az önkifejezési vágyaimat. Huszonhárom éve vagyok a Radnóti tagja. A gyerekemmé vált ez a színház. Hogy szívesen állnék az élére, az akkor jött, amikor Bálint András elmondta, hogy igazgatóként nem folytatja. Én meg aggódtam, mi lesz a társulattal, ha kintről lép valaki a helyébe, milyen irányt vesz fel a színház. Nem akartam elengedni a sorsát. Komoly felelősséget érzek iránta. 

„A mai világban kevés ember akar felelősséget vállalni. Akinek van munkája és dolgozik, nem akar még egy terhet magára venni.” Ezt pár nappal a kinevezése után nyilatkozta. És most itt áll egy elég nagy teherrel a vállán. 

Vannak emberek, akik szeretik, ha rajtuk a felelősség. Ha nincs, csinálnak maguknak. Átgondolom, ötletet adok, megoldom, felhívom, elintézem, megkeresem – ez alkati kérdés. Én akkor élek igazán, ha érzem, hogy felelős vagyok valamiért. Ha kezemben tudom tartani az ügyeket. Az egyéni ambíciókat egyáltalán nem zárja ki, ha másokért tudsz élni, ha odaadó vagy, ha irányítani tudod a dolgokat. Van egy neves kolléganőm, akit annak idején felkértek, hogy álljon a Bárka Színház élére. Hogy pályázza meg. „Nem őrültem meg, eszembe sincs!” – mondta. 

Határozottság, keménység, hajthatatlanság is kell ehhez a pozícióhoz. Olyan helyzetekben kell majd döntenie, mint eddig soha. Nem izgul emiatt? 

Ez okozza számomra a legtöbb dilemmát. A keménység. 

Aminek a leghalványabb jelét sem látom az egyéniségében. 

Én ezt sosem alakítgattam magamban, egyszerűen éltem az életemet. Szeretetet, tiszteletet, elfogadást sugároznak felém az emberek. Nyilván azt kapom vissza, amit adok. Egy vezetőnek azonban olyan döntéseket is kell hoznia, amelyek nem biztos, hogy mindenkinek tetszenek. Egyvalami védhet meg ebben: mindig a szakmaiság alapján fogok dönteni, és emberi módon kommunikálva. Akkor leszek jó vezető, márpedig ide tettem fel a lécet, ha a maximumot hozom ki a Radnóti társulatából. Ezt még azoknak is meg kell érteniük, akiket esetleg ez kellemetlenül fog érinteni. Eddig nem voltam vezető, mindig csak magamért feleltem. Gondolkoztam persze, hogy ezek a muníciók is megvannak bennem, ám ez csak egy kiélezettebb, drámai helyzetben fog igazán kiderülni. De van egy idevágó történetem. Egyszer leesett a vércukra a jelenlegi igazgatómnak, Bálint Andrásnak. Elájult a színházi büfében. Sokan álltak körülötte teljesen lemerevedve. Senki nem mozdult. Én szinte rávetettem magam, és közöltem vele, hogy Andris, velünk vagy, és elkezdtem nyomkodni a mellkasát. Tudtam, mit kell csinálni. Persze, az is lehet, hogy csak azért, mert akkoriban szinkronizáltuk a Vészhelyzetet, s egy ilyen kórházi sorozat sok mindenre felkészíti az embert. Egyszerűen kaptam egy lehetőséget, s mivel képben voltam, élni tudtam vele. 

Érzékenységét igazgatóként majd háttérbe kell szorítania. 

Ez lesz a legnehezebb. Vannak dolgok, amelyeken változtathat az ember, a lelki alkata azonban adott. Egyébként van bennem keménység is. A családom figyelmeztet is olykor, hogy ha én nem mondok ki valamit, azt akkor is mindenkinek éreznie kell, és csak azt lehet csinálni, amit én jónak tartok. Néha meg is lepődöm magamon, hogy milyen egyenesen tudok fogalmazni. Olyankor természetesen nem vagyok szimpatikus magamnak, és érzem is, hogy kicsit erősebb voltam a kelleténél. 

Tehát mindenre felkészült. 

Mindenre nem. Lesznek majd váratlan helyzetek. Tiborral, a férjemmel tegnap éppen arról beszélgettünk, hogy a következő öt évben milyen stratégia szerint fogjuk élni az életünket.