„Nagyot reccsen cipőm alatt a parketta”

Kép és szöveg viszonya számos lírai alműfajt teremtett a századok során: az ókori epigramma egyik fajtája a szobor vagy kép alá (vagy az ajándékba küldött tárgy mellé) írt vers, mely a látottak allegorikus tartalmát hivatott közvetíteni. De még ennél is nagyobb karriert futott be az ekphraszisznak nevezett műfaj, mely egy-egy műtárgy leírását tartalmazza, mintegy beszámoló jelleggel, s célja az, hogy az olvasó fantáziája megteremtse magát a leírt képet. Ebben az esetben a kép szöveggé írása intermediális aktus, mondhatjuk talán merészen azt is, hogy a műfordítás egyik speciális esete. Rilke híres Apolló-torzója ebbe a kategóriába sorolható, s a Rilke-féle képzőművészeti látás, vagy ahogy mondani szokás, a „versbe intellektualizált szob?rá?szat” Lanczkor Gábor költészetéhez közelálló minőségnek látszik. A Jan van Eyck önarcképét leíró „rilkei” természetű vers bölcseleti karaktere azonban feloldódik a rádöbbenés és az akarat mozgósítását elindító intellektuális felismerés tetté alakulásában. A versben megképződő szubjektum identitásának elbizonytalanítása tovább növeli a költői feszültséget: „Rájöttem hazafelé, / semmi közöm nincsen a létező szabadságomhoz”. A szerző azonban gyakran szegül szembe a rilkei építkezés szabályaival: az Antonello da Messina Szent Jeromos-képét szövegesítő költeményben a felismerés-pillanattól, az intellektuális csomópontból jut el a trivialitásig, a saját egzisztencia kissze?rűségének tudatosulásáig, addig a pontig, ahol világossá válik, a választott univerzummal lehetetlen teljességgel egyesülni: „Nagyot reccsen cipőm alatt a parketta.” A vers különlegessége az is, hogy maga a kép is az írás, a szent könyv születését jeleníti meg, s így a Lanczkor-vers gyakorlatilag az őstárgyhoz csatol vissza. A nyelvbe zártságból fakadó frusztráló szorongatottságot a kép univerzalizmusa nem ismeri: ez az írás legfőbb „tra?gédiája”, s ezért irányul a reménytelen vágy folyvást a kép megragadására, hierarchikusan fölérendelt pozíciójának megingatására.

Lancz?kor kötete egy pazar, alaposan megformált szövegalbum, mely műtárgyakat jelenít meg, és mindvégig elevenen tudja tartani ezt a megszövegesült múzeumi tárlatvezetést. A műtár?gyak pontosan meghatározható, dokumentált tárgyak, melyek mégis a szövegen keresztül lesznek láthatóvá, s noha önazonosságuk kétségtelen, mégis ezerfélékké teszi őket az olvasás aktusa. A Szent Máté és az angyal című festmény elégett: Lanczkor egy már nem létező képet ír le, méghozzá úgy, hogy a hiányt egzisztenciális élménnyé és transzcendens kétellyé teszi: „Igen, a legszemélyesebb / háborús veszteségem az, hogy elégett Caravaggio Szent Mátéja Berlinben.” „Fönn?áll-e bármiféle összefüggés Isten és égő vászon között?” Caravaggio a kötet egyik főszereplőjévé válik: részint a kép érzékiségének megtapasztaltatása miatt, részint pedig a transzcendenciához való viszony gyakori megszólaltatása végett.

Lanczkor Gábor könyve kimagasló alkotás, az utóbbi évek egyik legjobban szerkesztett verskötete, nemcsak kép és szó viszonyát gondolja újra a legkülönfélébb intellektuális kihívásoknak engedve, hanem akkurátus, pontos versnyelvében is feszültségteremtő erő munkál.

(Lanzkor Gábor: Vissza Lon?donba. Tizenegy hónap a National Galleryben és a Tate Modernben. Pozsony, Kalligram, 2008.)