Nagy, piros és a mienk

Azt kellene éreznem, hogy minden rendben. Mert hiszen láttam három remek hazai zenekart vasárnap este, a Gombaszögi Nyári Tábor nagyszínpadán. Mégis furán érzem magam, mert alig páran voltak kíváncsiak rájuk.

Empirikus alkat vagyok, mindig elönt a boldogság, ha tájainkon született, nemzetközi mércével mérve is minőséginek tekinthető művészeti produkcióval találkozom. Ha nem kell a „kicsi, sárga, de a miénk” elv alapján értékelnem.

A Gombaszögi Nyári Tábor szerintem jelenleg a legfontosabb, a legjobb programot kínáló hazai magyar rendezvény, amely elsősorban fiatalokat szólít meg, azaz maximálisan nyitott és befogadó közeget teremt mindenre, ami értékes. A zenerajongók idén sem panaszkodhattak: a magyarországi szcéna krémjét kapták. A Szlovákiai Magyar Dal Napját is kiváló ötletnek tartom, hiszen van mivel dicsekednünk nekünk is, jobbnál jobb zenekaraink vannak, akik Magyarországon is remekül érvényesülnének, ha lenne mögöttük megfelelő tőke és szakértő menedzsment. A kezdeményezés célja a megismertetés, a fókuszba helyezés, az arra érdemesek „hájpolása”, mert hiszen e nélkül vajon hányszor szerepelnének a sajtóban ezek a nevek: Foxies, Spliff 447, Egy Pohár Citrom?

Ez a három csapat most kipróbálhatta, milyen érzés igazi nagyszínpadon fellépni, profi hangcuccal és technikusokkal dolgozni. Idén 11 formáció szerette volna megtapasztalni mindezt, a jelentkezők közül kettőt szakmai zsűri (Bauer Ildikó, a tábor művészeti vezetője, Dégner Lilla színésznő, Hundzsa István operaénekes, Szabó Máté gitáros és Zsapka Attila, a Kor-zár együttes vezetője), egyet pedig a közönség választott ki. A három zenekar átszerelésekkel együtt összesen két órát kapott vasárnap kora este, a Rómeó Vérzik és a Ghymes előtt.

A zsűrinek a komáromi Spliff 447 és a párkányi Egy Pohár Citrom tetszett a legjobban, a facebookos szavazóknak pedig a kürti Foxies. Ők kezdték a Szlovákiai Magyar Dal Napját, megszámoltam: 27 fős közönség előtt. Ez a szám később némileg gyarapodott, mert a koncert kezdetére ért véget átellenben a tömegeket mozgósító iszapbirkózás.

„Ne álmodozz, ébredj fel, ne háborogj, fogadd el!” – énekli egyik dalában a Foxies, ez a rendkívül szimpatikus csapat. Alternatív rockot játszanak, néha zúzósabban, néha poposabban, néha joplinosan, máskor az általam máig imádott The B–52's stílusában, akiket ők talán már nem is ismernek, mégis örököltek valamit tőlük. Bájos énekesnőjük, Sütő Zsuzsanna elmondta, hogy a zenekar egy szem nélküli játékrókáról kapta a nevét, amelyet a próbateremként használt régi óvodában találtak. Mind a hatan lelkesek, helyesek, úgy viselkedtek a színpadon, mintha legalább száz ember előtt játszanának. Két legjobb daluk szerintem a líraibb Olcsó lélek és a pörgős Zakatol.

A Spliff 447 bátran ereszt össze különböző zsánereket, az indie punk-rocktól a raggamuffinon át egészen a világzenéig. Erősségük a karakteres hegedű – ezt a hangszert ritkán látni rockzenekarban tájainkon – és a számokon belüli váratlan váltások. Szövegeik is jók, bár a számok közötti verseléstől megkímélhetett volna minket az egyébként karizmatikus énekes. Nekem ők tetszettek a legjobban ezen a rendezvényen. Mint megtudtam, öt éve léteznek. Kívánok nekik további kitartást, és javaslom, hogy csináljanak végre egy rendes honlapot, mert az általuk kibocsátott hangok megérdemelnének egy komolyabb webes felületet.

Az Egy Pohár Citrom nevű zenekar története igen fura. Tulajdonképpen azért alakultak, hogy felléphessenek a rimaszombati Tompa Mihály Országos Verseny énekelt versek kategóriában. Tavaly még „csak” egy különdíjjal távoztak, idén viszont ezüstérmesek lettek ugyanott. Ha én lettem volna a Szlovákiai Magyar Dal Napjának zenei dramaturgja, ezt a csapatot léptettem volna fel elsőként, mert zenéjük egyszerre lírai és drámai, tele finom nüanszokkal, amelyeket a Spliff 447 által feltüzelt „tömeg” talán észre sem vett. És szerintem a citromos Janszo Orsi volt az est legjobb énekese, a zenekar billentyűse, Viola Kristóf pedig a legjobb dalszerző.

Szóval hatalmas élmény volt számomra ez az est, sajnálhatja, aki nem volt ott. Ennél többet talán nem is mondhatok. Illetve mondhatnék, de minek...?