Kultúra
Andrea Kowch: Innen túl 

Nagy Hajnal Csilla: Kánaán

ÚJ SZÓ ONLINE

2018. január 21. 18:51

A lugasban állok. Már három napja a lugasban állok. Teljesen mozdulatlanul. Bal kezem kissé távolabb tartom a testemtől, jobb kezem gyűrűsujjának a többi ujjammal bezárt szöge pedig árnyalatnyit eltér a megszokottól. Fehér bugyi van rajtam, ha jól emlékszem, melltartó nincs, ezek fölött pedig valami rongy.

Pár évvel ezelőtt, mikor a valamelyik fővárosba költöztem, elkezdtem hangokat hallani. Általában suttogás volt, mozgólépcsőkön, bevásárlóközpontokban, sosem olyankor, ha egyedül voltam, és biztosra mehettem volna, hogy a fejemből szólnak. A nevemen szólítottak a hangok, nem történt semmi több. Mindig a legjobbkor vagy a legrosszabbkor, nem tudtak különbséget tenni.

Most, hogy három napja egy helyben állok, senki sem szólít a nevemen.

Mivel nem veszek magamhoz táplálékot és vizet, lassan meg kéne halnom. De mivel levegőt sem veszek, már három nappal ezelőtt meg kellett volna. Ez viszont nem történt meg.

Egy pontba szögeztem a szememet. A kép nem merevedett ki előttem, mindenféle kóbor állatok szimatolnak el egészen idáig, ahol állok három napja, a lugasban, eddig egy kutya sem pisilt le, néhány macska hozzám dörgölte koszos testét. Három napja nem simogattam meg egyik macskát sem. Nem fordulok meg, nem látok be a házba, így csak találgatni tudok, mikor issza a kávéját, mikor ül az ablakba írni, oltja el este az olvasólámpát, mikor hiányol, hiányol-e. Észrevette-e, hogy nem vagyok odabent, észrevette-e, hogy létezem, vagy azt, hogy nem.

Amikor valami olyat mondott, amit nem értettem meg, nem főztem aznap. Egyszer leöntöttem olajjal a regényrészleteit. Másnap megkérdezte, ki akartam-e sütni őket, aztán elnevette magát, és kijelentette, hogy új regényének Serpenyő lesz a címe. Mindig így hívott mindent, amit elkezdett írni: új regény. Aztán, amikor nem lett végük, elfeledkezett róluk, kidobta egy mániákus reggelen, sőt, egyszer meg is fürdött bennük, aztán elásta a kertben, és noha egyetlen úgynevezett régi regényt sem tudhatott magáénak, de amikor széleset szagolva a madárcsiripelős reggelbe ismét írni kezdett, mindig azt mondta, az új regényén dolgozik.

Néha úgy éreztem, minden régi regénye én vagyok. Ezért is volt olyan nehéz eldöntenem, létezem-e.

A lugasban-állás pedig egy héttel ezelőtt kezdődött.

Első nap ezt mondta:

– Úgy nézel ki, mint Kánaán.

Ezen a napon festettem meg Kánaánt.

Tulajdonképpen úgyis jobban főz, mint én. Ő pedig ilyenkor is hagyott nekem a konyhapulton egy tányér ételt. Főzés közben fütyörészik, a fütyörészés nekem megy jobban.

Második nap:

– Figyeld meg, egyszer meghalok.

Azért költöztünk Skóciába, mert hirtelen ez jutott az eszünkbe. Mindig olyan udvart akartam, amelyiket keresztül-kasul ki lehet feszíteni szárítókötelekkel, aztán úgy éreztem magam, mint egy videóklipben, amikor a kifakult lepedők közül előjöttem, és ő a korlátnak dőlve pipázott. Az arca mindig változott, Skócia és a lugas soha.

Rengeteg lepedőnk volt! És folyton mostam őket. Néha Ágnesasszonynak becézett, én meg úgy csináltam, mintha ez lenne a nevem, persze ez nem ment ki sokból, annyi volt az egész, hogy odafordultam, ha meghallottam, hogy Ágnesasszony. Aztán meguntuk, és bevallotta, hogy jobban szereti az igazi nevemet. Pedig az volt a fixa ideája, hogy még nem árultam el neki.

Egyszer, nem sokkal azután, hogy ideköltöztünk, megerőszakolt, mert megkértem rá. Hagytam neki egy üzenetet, én pedig kimentem a lepedők közé bolyongani. Fekete bugyi volt rajtam, melltartó nem, fölötte meg valami rongy. Olyan ruhadarabok, amiket nem szeretek, amiktől úgy akartam megszabadulni, hogy letépi őket rólam, miközben sikoltozok. Hallottam, ahogy megérkezik, elolvassa a cetlit az instrukciókkal, leveti a kabátját, bemegy a fürdőszobába, megmossa a fogát, a megtévesztés kedvéért lehúzza a vécét, kijön, és tudja, hol vagyok.

Az arca folyton változott, Skócia és a lugas soha.

A harmadik napon nem szóltunk egymáshoz egy szót sem. Reggeltől estig szeretkeztünk, aztán amíg én mindent beletettem a fazékba, amit a szekrényben találtam, ő paradicsomot hozott a kertből. Megnéztem, megszáradt-e már Kánaán, aztán szétnyomtam rajta a legszebb paradicsomot.

– Kiskoromban volt a nagymamámnál egy festmény, ami sosem száradt meg, csúnya sötét vonalak domborzata díszítette a papírt, és bármikor hozzányúltál, undok cuppanással vált el tőle az ujjad – ilyeneket meséltem neki esténként, amikor úgysem figyelt rám.

Akkor, miután megerőszakolt, nem beszéltünk néhány napig. Ő napközben munkában volt, én mindenféle kacattal díszítettem a házat, öntöztem a virágokat, és vacsorát főztem, mikor megérkezett megettük, aztán két külön szobában írtunk lefekvésig, és éjjel csak a lábunk ért össze.

Negyedik nap:

– Mit szeretnél ma játszani?

– Bújócskát!

Először a lepedők mögött álltam meg, aztán mikor kezdett esteledni, visszamerészkedtem a lugas áttetsző levelei alá. Már három napja állok itt.

Azért költöztünk Skóciába, mert évekkel ezelőtt vettünk itt egy házat, lugassal, rozsdás szárítókötelekkel, düledező falakkal. Az egyetlen festményemet pedig az udvarnak azon a pontján tartom, ahol folyton esik az eső. És nem veszek levegőt.

Egyszer egy barátom, Dr. Leon megkérdezte, hogy ismerkedtünk meg.

– Utánam szólt a mozgólépcsőn.

Önnek ajánljuk