N. Tóth Anikó: FOGLALT

A táska egyre jobban húzza a vállát. Nem kellett volna betenni azt a vaskos könyvet, úgysem lesz alkalma belenézni. A sonkás kiflit pedig megehette volna még indulás előtt. Most majd koroghat a gyomra hazáig. Képtelen csatlakozni szendvicsmajszoló társaihoz. A mögötte álló zilált fiú miatt se: soknapos szaga van. Még a több helyről kígyózó cigarettafüst sem feledteti, hiába igyekszik különböző irányokba fordítani a fejét.  A busz szerencsére időben megjön. A leszállók utat vágnak a várakozók között. Az autóbuszvezető alig tudja felnyitni a csomagtér ajtaját. Bőröndök, hátizsákok cserélnek helyet hátizsákokkal, bőröndökkel. Az egyik gurulós bőrönd oldala nekicsapódik a lábszárának. A bocsánatkérés persze elmarad. Mint ahogy a felszisszenés is. A várakozás feszültségét nem szakíthatják meg váratlan fordulatok. A beszállásra kell koncentrálni. Minden porcika teljes készenlétben.  A sofőr visszaül a székébe. Az autóbusz ajtaja, mint egy légüres tér nyílása, hirtelen magába rántja a legközelebb állókat, folyamatosan szívja a távolabb várakozókat. Torlódnak a testek, összegabalyodnak táskák és szagok. A később érkezők minden erőfeszítés nélkül feljutnak. Méltatlankodásra nincs alkalom. Amúgy is minek.  Sikerül néhány centit előbbre araszolnia. Táskája minduntalan lecsúszik a válláról, beszorul a törzsek, csípők, karok közé, makacsul hátramarad, folyamatosan ráncigálnia kell. Savanyú szagot liheg a nyakába a zilált fiú. Enyhe hányinger. Menekülésvágy. Csak egy irányba mozdulhat. Valaki hevesen integet a második ablakból. Biztosan nem neki. De mégis: ismerős a sötétkék függönnyel keretezett arc: nevetőgödröcske, szabályos fogsor, finoman ívelt szemöldök. A frizura ugyan változott: a szigorúan hátraszorított haj helyett homlokba hulló laza tincsek, talán ez bizonytalanítja el. Anna. Nem, nem, Gabi. Dehogyis. Nóra. Igen, Nóra!  Az eltelt évek egymásra rétegezik a neveket, arcokat, nehéz a tájékozódás. Miért múlt időben gondol rá, amikor itt mosolyog üdén a kifeszített jelenben?    Mutatja, hogy van mellette szabad hely. Hogy fenntartja. Foglalt helye van tehát, de hogy egyhamar elfoglalja-e? A vákuum szívó hatása egyre erőteljesebb. Sokfejű hatalmas testté préselődnek a várakozók. Kicsúszik a lába alól a talaj, tehetetlenül kalimpál az aszfalt fölött. Az autóbuszvezető türelmetlenül mordul. A sokfejű test hirtelen nagyot lódul.  Már az ajtó előtt lebeg. A kint és a bent határán kétségbeesetten kap a biztonságot kínáló fogantyú után. Erősen belekapaszkodik. Hátulról határozott segítséget kap: rögtön a második lépcsőt éri. Egyensúlyvesztéstől nem kell tartania: biztos támaszték áll mögötte. Nem tud hátrafordulni, hogy azonosítsa a nagy testből kivált tömeget. A szagokból ítélve nem a zilált fiú. Kettős megkönnyebbülés. A jegy árát pontosan kiszámította, de karja nem ér el az autóbuszvezetőig. Az előtte állókat kéri meg, hogy továbbítsák. Szerencsére az ujjak közül nem gurul szét az apró.  Az ajtó tompa zajjal zárul. Krákog a motor, a sokszoros túlterhelés miatt nehézkes az indulás. Szabály és előírás mit sem számít, az eljutás a tét. A megérkezés öröme távoli vágyként gomolyog az egymásba ékelődő testek fölött.  Balra fordítja a fejét: Nóra fél arcát látja az üléstámlák között. Légvonalban nagyjából nyolcvan centire. Tartom a helyet, mutatja. Talán jobb lenne, ha mégis átengedné. Kicsi az esély, hogy a legközelebbi megállóban odaszuszakolódhat. Nóra bátor lány, pedig egész pontosan érzékeli: az emberek ütni, sőt ölni tudnának az ülőhelyért.  Szédülni kezd, ezért inkább a menetiránynak megfelelően jobbra fordul. A poros szélvédőn át kitágul a világ: folytonos és szaggatott vonalak loholnak kiszámíthatatlan stafétában, jelzőtáblák, fák, házak suhannak az út mentén, pirosan pillogtatják stoplámpaszemüket az előzködő járművek. Időben és kellőképpen felkészül kanyarra, fékezésre. Igyekszik elhessegetni a felismerést, hogy váratlan helyzetben, nagy fékezésnél kirepülhet a szélvédőn keresztül. A v.-i állomáson az autóbusz belsejében megindul egy utas. Hatalmas teste miatt nem tudja kikerülni, ezért nagy erővel taszítja maga előtt a többieket. A folyosóról kénytelen-kelletlen mindenki leszáll. Neki is alkalmazkodnia kell a tömeg mozgásához. Aztán villámgyors stratégia: nem megy messzire (bár a friss levegőért megérné), hanem az ajtóhoz tapad, majd amint lehet, elsőnek ugrik fel, hogy táskája alig bírja követni.  Nóra már csúszik is az ablak melletti ülésre. Eszébe sem jut gondosan eligazgatni a kabátját, máris lehuppan mellé. A nehezen fenntartott helyre. A biztonságba.  A hátramaradó utat végigcsicsergik.  Menet közben az összes viszontagság felszívódik. Lazulnak az izmok. Felenged a lélek.