N. Tóth Anikó: Fényszilánkok Kalligram, Pozsony, 2005

Bár a legtöbb kritika, amely N. Tóth Anikó Fényszilánkok című regényéről íródott, hangsúlyozta, hogy a regény történetei három hang, három elbeszélő nézőpontján keresztül jelennek meg, én kb. a szöveg harmadáig-feléig minden hang- és nézőpontváltást külön történetként olvastam. Nem jöttem rá, illetve egy idő után nem akartam rájönni arra az olvasásmódra, amely három jól azonosítható, illetve megkülönböztethető hangra redukálná a szöveget. ĺgy a Fényszilánkok egy kaleidoszkópszerűen, széthangzó elbeszéléstöredékekből felépülő regényként állt elém, amely elveti az egységes nézőpontok és identitások lehetőségét, és az egyes történeteket úgy másolja egymásra, hogy azok sosem azonosítódnak maradéktalanul. Ez a sokhangúság volt számomra a regény legfőbb erénye.

A Fényszilánkok másik erénye kétségkívül az, hogy mesterien játszik el a magyar prózaírói hagyományok némelyikével, és ejti el, függeszti fel azokat. Ez a „játszás” azért izgalmas, mert egyébként szinte összebékíthetetlen hagyományok találkoznak különös módon a regény erőterében. Ilyen például a magyar realizmus valóságábrázoló faluregénye, a Mészöly Miklós nevével fémjelezhető prózaírói hagyomány, a monológokból építkező regény hagyománya (például Cseres Tibor Hideg napokja ilyen), a fényképolvasó regény, az utóbbi évtizedek aparegényei (Esterházy Péter és Kukorelly Endre művei jutnak hirtelen az eszembe). Ez utóbbi két hagyomány azért különösen érdekes, mert a Fényszilánkok esetében különös módon kapcsolódnak össze: a tirázsból tudható, hogy a kötet fotói a szerző édesapjának, Tóth Istvánnak a művei. Vagyis sajátos kettőskönyvről van szó: míg a szöveget olvasó számára a Fényszilánkok N. Tóth Anikó regénye, addig az albumot, a kötet képeit néző befogadó számára a Fényszilánkok Tóth István könyve. Kettős szerzőségről, szerzőpárosról van szó tehát, más-más művészeti ág feltételrendszerén belül.

A könyv a 20. század falusi társadalmát, annak megpróbáltatásait, tragédiáit szuggesztív nyelvi megjelenítőerővel adja vissza. Számomra viszont néha erőltetett volt a gyermeki nézőpont megjelenítése (itt N. Tóth Anikó meseírói vénája kerekedett felül), és a fényképész monológjai is néha direktnek, célzottnak tűntek. Kitelepítés, szövetkezetesítés, az ebből eredő börtönbüntetés, a falusi élet hétköznapjai, a szeretett fiú halála, a fényképészmesterség rejtelmei, a gyermeki világra csodálkozás, emlékezés és nosztalgia, illetve egy megmagyarázhatatlan titok: a regény fő témái nem az említett jelenetekben tűnnek fel. Viszont kétségkívül problémát jelenthetett az író számára, hogyan békítse össze a háromhangúvá tett, megszakított történetdarabkákat a regény műfajának célelvű cselekményt kívánó hagyományával. Véleményem szerint a Fényszilánkokban megjelenő fel nem oldott titokra éppen azért volt szükség, hogy a történetdarabkák „sehova sem vezető” cselekményei egyetlen titoknarratíva, titokmotívum által mégiscsak eljátsszák a regényre jellemző célelvűséget, mintegy a kényszerből erényt kovácsolva. Hogy végül a szöveg nem mondja ki, nem nevezi meg, mi a regény szereplőinek a közös titka, úgy vélem, csak a krimiolvasók számára csalódás.