Művészet és szórakoztatás ütköztetése

A darab két csoportot állít egymással szembe: a könnyed komédiák világát és az autentikus tragédiát. A szerző arra mutat rá, hogy a korabeli komédiák szerkezete és az azokat játszó színészek lebutított, stilizált technikái nem képesek sorsfordító mozzanatokat és tragikus cselekményszálakat megformálni.

Ezt a vezérgondolatot annak tükrében érdemes nézni, hogy a darabot pontosan száz évvel ezelőtt vitték színre, mikor még újdonságnak számított az a színház, mely nem csupán az illúziókeltést tekintette feladatának, hanem a színészi játékra, illetve a színházi lét körülményeire hívta fel a figyelmet. 

Pirandello darabjának megrendezése pont azért kihívás ma, mivel a színház a színházban cselekményszerkezet kliséként hat. Michal Vajdička rendezése ezt szeretné elkerülni, és egyben egyértelműsíteni a cselekményt a mai néző számára azzal, hogy színházi környezetből egy filmes forgatás helyszínébe ülteti át a cselekményt. A forgatás jellegét pedig pontosan meghatározza: a színészek egy sorozatban játszanak, mely a kommersz, populáris kultúra szellemiségét testesíti meg. 

Itt jön a pirandellói csavar: a forgatás helyszínén megjelenik a hat szerep. Ezen a szálon Vajdička híven ragaszkodik az eredetihez. Az apa, az anya, a két kamasz és a két kicsi gyerek, a tragédiát hordozó hat szereplő modora, öltözéke és a cselekmény, melyre tragédiájuk fűző-dik, mind egy letűnt kort idéznek. Ha őket is átültette volna a rendező a mai korba, a fekete ruhák, melyek gyász-ra utalnak, a bordély és a „bukott nő” motívumai nyilván kevésbé hatnának hihetően. Így azonban a a színészek és a szerepek közti különbség még inkább elmélyül. Míg Pirandellónál a művészethez való viszonyuk definiálja a két csoport közti különbséget, itt a korbeli különbség egy további távolodást ad – ezt azonban maga az előadás nem kommentálja. 

A filmes környezet rendkívül izgalmas színpadi megjelenítésre ad módot. Kamerák is mozognak a színpadon, melyek a forgatás jeleneteit hivatottak rögzíteni. Ezek felvételeit a stáb számára elhelyezett képernyőkön figyelhetjük. A megoldás akkor válik bravúrossá, amikor a szerepek is megjelennek, és közelképeken látjuk tragikus sorsukat tükröződni az arcukon. Paradox módon így a felszínes sorozat forgatásának eszközei közelítenek rá a tragédiára, amire a színészek képtelenek. 
Egy ponton az előadás még tovább megy, amikor a kamerák olyat rögzítenek, amit nem látunk megtörténni – így a technika, melyet száz évvel ezelőtt Pirandello nem írt bele a darabjába, a mai kor szellemében felülemelkedik az emberi képességeken.

A szerepek megragadtak tragédiájuk pillanatában, hiszen Pirandello arra ítéltette őket, hogy újra és újra ugyanazt éljék meg. Ragaszkodnak sorsuk autentikusságához, saját maguk definícióját a sorsdöntő pillanat adhatja csak. Szószólójuk a Mostohalány, Katona Eszter alakításában. Az ezzel szemben álló csoport, a színészek és a stáb a komikum határán mozognak, sztereotipikus karaktereket testesítenek meg – például a dívát és a sztárszínészt (Szvrcsek Anita és Culka Ottó), és a stábtagokat, akik mindig rosszkor hurcolják be a díszletet. Az egyetlen szereplő, aki fejlődéstörténettel rendelkezik, a rendező (Mokos Attila). Habozva ugyan, de enged a szerepek kérésének, így teret ad annak, hogy a tragikus sorsok kibontakozzanak előttünk, ráadásul felismeri, hogy ez érdekesebb sztori, mint amit az ő színészgárdája meg tud formálni. Emellett kimozdul abból a kliséből (amit Pirandello korában az avantgárd irányzatok hatására az experimentális színház már akkor pedzegetni kezdett), hogy darabot színre vinni csak forgatókönyv alapján lehet. Mokos Attila alakítása kiválóan tükrözi a a kommersz és a művészi közti lavírozást. Az autentikus tragédiával való találkozás megérinti, nézőként azonban korántsem vagyunk biztosak abban, hogy képes-e Pirandellóval együtt átérezni a tragikus sorsok mélységét, és azt is csupán találgathatjuk, hogy mindez hogyan hat majd a művészethez való hozzáállására. 

Gál Tamást látva az apa szerepében nehéz elvonatkoztatni attól, hogy a szereposztásnak szimbolikus töltete van. Az apa létezése is a tragikus pillanaton alapul, de szerepe, a többiekkel ellentétben, filozofikus síkon is mozog. Elmélkedései végigkísérik a darabot – neki van leginkább kiforrott elképzelése arról, hogy mit jelent szerepként létezni, így arról is, hogyan kell autentikus művészetet létrehozni. Ő az, aki új szemléletet hoz a forgatásra, rétegzettebb látásmódot közvetít, és gátat vet a felszínes, klisés rendezői megoldásoknak. 

Bár a járványhelyzet miatt hosszan vártunk a darabra, Gál Tamás új igazgatóként ezt a darabot még az elsők között tűzte programra. Ilyen értelemben a darab a színház jövőjével kapcsolatban is fontos üzenetet hordoz. Pirandello azzal, hogy a színházi lét kérdésén morfondírozik, az experimentális színház felé nyit, Vajdička rendezésében pedig ez finoman és értelmezhetően történik a közönség számára.